A remetéskedés a 12. században sem veszett ki a hazai tájakról, jóllehet ebből a korból egyetlen magányba vonult neve sem maradt fönn. Ugyancsak névtelenség lett a sorsa azoknak a remetéknek is, akik számára a pécsi püspök készíttetett otthont 1225-ben. A Patacs fölötti hegyen, az egykori földvár területén, amely egyébként Üröghöz is közel esik, monostort emeltetett a környék remetéi számára, birtokadománnyal gondoskodott róluk és rövid szabályzatot adott számukra.

Nem voltak az egyházi rend részesei azok a remeték sem, akik a veszprémi püspökség területén, a Pilis rengetegeiben meghúzódva, szorgos tevékenység mellett remetéskedtek. Ezek a közösségek az első két-három évtizedben még nem mondhattak magukénak olyan kiváltságos egyéniséget, aki képes lett volna a magyar remeték egyetlen közösséggé kovácsolására. Ez a feladat – a rendtörténet szerint – az esztergomi születésű Özsébre hárult, akit az utókor a pálos rend alapítójaként tisztel. „Miután érdemei miatt hamar esztergomi kanonokká lett, … vendégszeretete folytán… a magányos helyek barlangjaiban szétszórtan lakó, s emiatt remetéknek nevezett férfiak gyakran eljártak házába … Özséb úgy döntött, hogy elhagyja a világot, az otthont, a vagyont, önmagát és övéit, hogy egészen alázatosan az Urnák katonáskodjon az Ő táborában.” Az egyetlen életrajz közli, hogy Özsébnek társai akadtak, akik „elhatározták, hogy vele mennek és együtt laknak.” A tatárok váratlan támadása azonban megakadályozta őket tervük kivitelezésében.

Elek-sziget Kehida-(Barátsziget) helyszínrajza (Guzsik – Fehérváry, 1980.)

Özséb néhány évig késleltette a remeteségbe vonulást, az újjáépítésnek szorgos munkása lett. Két ifjú, Benedek és István csatlakozott hozzá és 1246 táján megtörtént a „kivonulás” a közeli Pilis hegység rengetegébe. A mai Kesztölc falu határában, az ún. „hármas barlang” mellett néhány év múlva, talán 1250-ben kicsiny monostort és templomot emeltek a Szent Kereszt tiszteletére. Özséb a köré önként szerveződött közösség számára olyan jogi keretet igyekezett találni, ami sajátos életvitelükkel teljesen összhangban állt, ugyanakkor rendezte kapcsolatukat a területileg illetékes és felelős egyházi vezetővel.

A IV. Lateráni (XII, egyetemes) Zsinat (1215) hatására és a számtalan megélt tapasztalat egybevetésével az ordo (rend) szerzetesrendi jelentése ezekben az évtizedekben lassan tisztázódott. Az egyházi törvények értelmében minden újonnan szerveződő közösségek vagy Szent Benedek, vagy Szent Ágoston Reguláját követve, valamely, már meglévő rendi közösséghez kellett csatlakoznia. A remeték, talán maga Özséb társai nevében, IV. Orbán pápa (1261-1264) „lábai elé járulva kérték: kegyeskedjék megengedni, hogy a remeteéletből a Szent Ágoston szabályai szerinti életre térhessenek át.” A pápához fordulást az 1215-ös zsinati rendelkezés mellett IV. Sándor (1254-1261) azon döntése indokolta, miszerint a kisebb remeteközösségeket egyetlen rendbe kell egybeolvasztani, az ágostonos Regula alatt. Ez a szabályzat meglehetősen tág kereteket adott és a remetéskedést nem gátolta. Özséb a pápához intézett kérésével elébe akart menni az esetleges beolvasztási kísérletnek. Ennek a kérésnek az a lényege, hogy a remeték Szent Ágoston Reguláját szeretnék követni önállóságuk megtartása mellett. 

Pál veszprémi püspök (1259-1270) a kérés lényegének teljesítésétől elzárkózott, mert nem találta elégségesnek a remeték vagyoni alapjait. Az oklevél, amely erről tudósít, már hét remeteség nevét említi, s ezek közül több hosszú időn át fönnállt. A főpap szerint a közösségek nem rendelkeztek elég jövedelemmel ahhoz, hogy az ágostonos szabályok szerint éljenek. Csakis a már meglévő és most megerősített hét remeteségben lakhatnak, az általa adott életviteli szabályok szerint. Újakat nem szervezhetnek. Az istentisztelet tárgyában azt a rendet tartsák, amelyet Szent Ágoston Regulája szerint a székesegyházak kanonokjai szoktak megtartani.

Pál püspök oklevele még két (mások szerint egy) kolostort említ: „Insula prope Ewrmenyes, Elek Sanctae Mariae Magdalenae “. Az a kérdés, hogy Pál püspök egy vagy kettő kolostorról beszél-e, s ha kettőről beszél, akkor mind a kettő létezett-e már 1263-ban, sokáig foglalkoztatta a történészeket. Az ma már bizonyos, hogy a zalai Mária Magdolnáról nevezett eleki, s az örményesi remeteség külön-külön létező kolostorok voltak. A kérdés csupán az, hogy 1263-ban már mindkettő létezett e, vagy Pál püspök csak Elek leírásában, értelmezésében használta Örményes nevét. A két kolostorra vonatkozó konkrét okleveles anyag igen szegényes. A Mária Magdolnáról nevezett eleki remeteséget az 1263-as összeírás után csak 1378-ban említi az örményesi konvent egyik irata. E szerint az örményesi perjel az elekszigeti kolostort és birtokait elcserélte egy Csány határában fekvő birtokkal. Ez az oklevél egyben azt is bizonyítja, hogy 1378-ra az eleki kolostor elnéptelenedett, és az örményesi perjel fennhatósága alá volt rendelve.

Az eleki kolostor történetéből több részletet nem ismerünk. A monostor helyének meghatározása a szakirodalomban sokáig nem volt egyértelmű. Az első rendtörténetek pedig meg sem kísérelték a lokalizálását. Guzsik és Fehérváry a tanulmányukban ezt a problémakört is tárgyalják. Ők az okleveles adatok, a helyi hagyományok és a helyszínen 1978-ban gyűjtött töredékanyag alapján úgy vélik, hogy az 1263-as összeírásban említett eleki kolostor a Zala folyó egy azóta megszűnt szigetén volt. A mai Barátsziget-településtől keletre, kb. 800 m-re, a Zala folyó mentén kisebb domb emelkedik, melyet a folyó medre jelenleg kettészel. Korábban a domb sziget volt, a szabályozáskor vágták ketté. A felszíni nyomok alapján az épület a domb nyugati oldalán, a mai folyómedertől 10-15 méterre lehetett. A kolostor alaprajza ma már nem rekonstruálható.

Forrás:
Guzsik Tamás: A pálos rend építészete a középkori Magyarországon
Török József: A Pálos rend hatszáz éve hazánkban és Európában