A Mária Magdolnáról nevezett eleki remeteség

A pálos rend kialakulása, középkori történetének első — és talán legfontosabb — fázisa szorosan kötődik a veszprémi egyházmegyéhez. A XI—XII. században már létezett remeteközösségek első szervezett megnyilvánulása Bertalan pécsi püspök ürögi remeteközössége (1225) volt a Szent Jakab hegyen. A rendtörténet szerint Özséb esztergomi kanonok a Pilis remetéiből szervezte meg — később renddé érő — első közösségét. Amikor 1262-ben először felmerült a remeteközösségek renddé szervezésének a gondolata, s ebben az ügyben Özséb Rómához fordult a közösségek felülvizsgálatával, ill. a követendő regula kialakításával, IV. Orbán pápa az egyházmegyeileg illetékes veszprémi püspököt bízta meg. Az ágostoni regula megszerzése szempontjából végül is eredménytelen 1263-as vizitáció dokumentuma több okból is tanulságos. Fényt vet a kialakuló rend szerveződésére, anyagi állapotára, és némiképpen azokra az egyházpolitikai tendenciákra, melyek szerint a cél a további terjedés meggátolása volt: Pál püspök excommunicatio terhe mellett megtiltotta, hogy a már meglevőkön kívül új kolostorok létesüljenek. E célból öszszeírta a már remeték által lakott helyeket.

Az összeírás felsorolása feltehetőleg megfelel az egyes objektumok látogatási sorrendjének. A vizitáció Insula Pilup-ról indult ki, majd az egyházmegye legtávolabbi részén, Somogy megyében ért véget (Szakácsi), miközben érintette a mai Zala megye területét is. Maga a vizitáció leírása, illetve a nyomán kiadott oklevél több átiratban ismert: Gyöngyösi Gergely pálos generális rendtörténetében először rögzítette a rend szempontjából olyan fontos eseményt és iratot; Eggerer András rendtörténete lényegében ezt vette át, míg Fejér György gyűjteménye a vatikáni oklevéltár anyaga alapján közli a szöveget. Gyöngyösi szerint: ,,Anno 1263: Paulus episcopus Wesprimiensis … fratres heremitae diversorum locorum nostrae dioecesis… numerum locorum, quae inhabitant, augmentare non possunt. Quorum nomina haec sunt: Insula Pilup Sanctae Helenae, Kewkwth Sanctae Mariae Magdalenae, Bohon Sancti Jacobi, Idegsyt Beatae Elisabeth, Bodochun Sancti Emerici, Insula prope Ewrmenyes, Elek Sanctae Mariae Magdalenae, Zakach Sancti Dominici”.

A Mária Magdolnáról nevezett eleki remeteséget az 1263-as összeírás után csak 1378-ban említi az örményesi konvert egyik irata. Eszerint az örményesi perjel az elekszigeti kolostort és birtokait — annak rendje és módja szerint — elcserélte egy Csány határában fekvő birtokkal. De egyben azt is jelenti, hogy a jelzett időpontig az eleki monostor elnéptelenedett és az örményesi perjel fennhatósága alá volt rendelve. Történetéből több részlet nem ismert. A monostor helyének meghatározása sem a korábbi, sem a legutóbbi szakirodalomban nem egyértelmű. Az első rendtörténetek meg sem kísérelték a lokalizálást. Kisbán rendtörténete is csak a felsorolását adja a veszprémi egyházmegye első pálos kolostorainak, pontos helymegjelölés nélkül. A századforduló műemlékjegyzéke a történeti Arad megyében keresi, az újabb műemléki összeírások már meg sem említik. Az 1975-ben megjelent pálos oklevéltár I. kötete pedig óvatosan csak annyit enged meg, hogy ,, . . . helyét a mai Zalacsány határában kell keresnünk.”

Guzsik és Fehérváry a tanulmányukban ezt a problémakört is tárgyalják. Ők az okleveles adatok, a helyi hagyományok és a helyszínen – 1978-ban gyűjtött töredékanyag alapján úgy vélték, hogy az 1263-as összeírásban említett eleki kolostor a Zala folyó egy azóta megszűnt szigetén volt. A kolostor helyének meghatározásának kiindulópontja volt, hogy örményes birtokai a mai Kehida—Kustány—Kallósd—Zalacsány körzetben feküdtek, tehát az elcserélt eleki birtokot is itt kellett keresniük. Lipszky 1806-os térképe (mely az örményesi romokat is jelöli) feltüntetett Kehidától északra egy „Barátsziget” nevű települést. Az újabb közigazgatási térképek is jelölik a ma is meglévő, 8—10 házból álló majort. A mai Barátsziget-településtől keletre, kb. 800 m-re, a Zala folyó mentén kisebb domb emelkedik, melyet a folyó medre jelenleg kettészel. Korábban a domb sziget volt, a szabályozáskor vágták ketté. A felszíni nyomok alapján az épület a domb nyugati oldalán, a mai folyómedertől 10-15 méterre lehetett. A kolostor alaprajza ma már nem rekonstruálható.

Forrás:
Guzsik Tamás — Fehérváry Rudolf: Eltűntnek hitt pálos kolostorhelyek Zala megyében In.: Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból – Zalai Gyűjtemény 16. (Zalaegerszeg, 1981)
Guzsik Tamás: A pálos rend építészete a középkori Magyarországon
Török József: A Pálos rend hatszáz éve hazánkban és Európában