1263-ban járunk. A Pilis hegység hegyes völgyes tájai mind ősi vadon, az Árpád-házi királyok birtoka, Magyarország neves uralkodóinak kedvenc vadászterülete volt. Az esztergomi egyházmegye területén, az Esztergom felé nyíló Benedek-völgyben bújt meg akkoriban egy vadászház, vagy inkább palota, mely minden felszerelésében vadászatra volt berendezve már IV. Béla királyunk idejében is, aki különösen szeretett a Pilis erdeiben vadászni.

A pálos rendi hagyományok szerint, IV. Béla vadászatai alkalmával gyakran meglátogatta a pálosok első, szentkereszti kolostorát a Pilisben, itt ismerte meg a rendalapító Özséb utáni második perjelt, Benedek testvért, akit nagyon megszeretett. Hálája jeléül neki ajándékozta a Dömöshöz közel eső Benedek-völgyet és ott álló vadászházát, hogy ott kápolnát és monostort építtessen. Gyöngyösi Gergely rendtörténeti írásában Özséb halála 1270-ben következett be, amely esztendő május 3-án IV. Béla király is meghalt. Ennek értelmében a király Özséb utóda, Benedek számára aligha ajándékozhatta a királyi birtokot. Így joggal feltételezhetjük, hogy ténylegesen csak IV. Béla unokája, IV. László király (1262-1290) adta át a vadászkastélyt Benedek testvérnek 1287-ben.

IV. Béla király (Forrás: BudapestCity.org)

A rendtörténet alapján azonban IV. Béla egyúttal meghagyta Benedek perjelnek azt is, hogy azt saját, a pálosok első szentkereszti kolostorából népesítse be. Ezt az adományt csak 1287-ben, IV. Béla unokája, IV. László erősítette meg. Így történt tehát, hogy 1287-ben, a Pilis kies völgyében Szentlélek tiszteletére templom és monostor épült királyi adományból, a pálos rend szerzeteseinek keze nyomán… Ugyancsak IV. Béla nevéhez fűződik a Szent Egyed apátról nevezett sátroaljaújhelyi (Zemplén m.) kolostor felépítése is, bár erről hitelt érdemlő kézirat nem maradt fenn.

IV. Béla (1206. november 29. – 1270. május 3.) Magyarország királya 1235-től haláláig. II. András magyar király és első felesége, Gertrúd magyar királyné második gyermeke. Hagyományosan a legnagyobb magyar uralkodók közé soroljuk. Az ő nevéhez fűződik az ország tatárjárás utáni újjáépítése, innen a második honalapító melléknév. Őt tartják Budavár alapítójának is.

Apját, II. András magyar királyt követte a trónon annak halálakor. 1235. október 14-én Székesfehérvárott koronázták Magyarország törvényes királyává (Bélát az urak nyomására apja már 1214-ben megkoronáztatta). IV. Bélát elődeivel és utódaival ellentétben nem az I. István magyar király által alapított Nagyboldogasszony-bazilikában kenték fel, hanem az őáltala átépíttetett Szent Péter és Pál-templomban, melyet Géza nagyfejedelem alapított 972-ben. Béla és apja, András viszonyát már korán burkolt, majd nyílt viszálykodás jellemezte. Uralkodásának első intézkedéseivel világossá tette, hogy minden tekintetben szakítani kíván apja politikájával. Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla magyar király dicsőséges korának visszaállítása. Az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a bárókat, saját hatalmát pedig erősíteni.

IV. Béla befogadja a kunokat (Forrás: Digitális Képarchívum – OSzK)

1237-es privilégiumával megerősítette III. István magyar király kiváltságlevelét, az úgynevezett fehérvári jogot, mely a kialakuló városok jogalapjának számított Magyarországon. A király politikájával szembeni elégedetlenség oly nagy volt, hogy 1239-ben Béla kénytelen volt felhagyni az adományok visszavételével. A válságot tovább mélyítette a kunok befogadása. Ők Béla engedélyével telepedtek le az országban, ám – elsősorban nomád életmódjuk miatt – összetűzésekbe keveredtek a helyi nemességgel. Béla azért fogadta be a kunokat, mivel a kunok jelentős haderőt képviseltek, ezenfelül a király a kereszténységterjedését látta a kunok befogadásában, ők ugyanis pogányok voltak.

A tatárjárás ábrázolása a Thuróczy-krónikában (Forrás: BudapestCity.org)

1240 végére félelmetes katonai erővel rendelkező mongol seregek érték el az ország keleti határait. A király már korábban is tudott a tatárok készülő támadásáról, mivel Julianus barát a volgai magyarok felderítésére szervezett expedíciója alkalmával, 1236-ban hallott a tatárok hódító terveiről. Ezenfelül 1237-ben a tatár seregek vezére küldött egy levelet IV. Bélának: „…Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat: mégis jobb és üdvösebb lenne neked, ha önként behódolnál nekem.” A király azonban nem foglalkozott a fenyegetésekkel, mivel figyelmét a királyi birtokok visszafoglalása kötötte le.

Az ország nem készült fel megfelelően a támadásra. Bár Béla küldött csapatokat a Kárpátok hágóinak a megvédésére, és fákkal eltorlaszoltatta a hágók nagy részét, ezeket az akadályokat a tatárok könnyedén legyőzték. A király politikája nem csak báróit idegenítette el, de a bajt tovább tetézte, hogy – minden alap nélkül – a tatárokkal való összejátszással vádolt Kötöny kun vezért a rákosmezei táborban felkoncolták a magyar nemesi felkelők és német lovagok. A felbőszült kunok erre dél felé, hatalmas pusztítást okozva kivonultak az országból. A király segítséget kért Babenberg Frigyes osztrák hercegtől, aki eleget tett a király kérésének; ám egy győztes csata után elhagyta az országot.

IV. Béla koronázása. Miniature a bécsi képes krónika 125. lapján (Forrás: Arcanum)

1241 tavaszán kezdődött meg a tatárjárás, amelynek során a mongol csapatok három irányból törtek be az országba. A Vereckei-hágónál először a nádor, Tomaj nembeli Dénes próbálta meg a tatárok útját állni, azonban a nádor seregét a mongolok szétverték. Béla elég nagy és erős sereget gyűjtött össze: talán 80 ezren lehettek, főként zsoldosok. Április 9-én Béla kivonult Pestről a mongolok ellen, és napokig követte a visszavonuló mongolokat, akik Muhinál megálltak és eltűntek az erdőségben. A király parancsára a magyarok a Sajó folyó partján vertek fel a tábort, ami a sík terep miatt teljesen védtelen volt: „Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül… Ezt tartották a magyarok erős védelemnek, pedig legfőképpen ez okozta a vesztüket.” Április 10-én, este a tatár seregek megpróbáltak átkelni a Sajó hídján, ám Kálmán herceg és Ugrin kalocsai érsek visszaverte őket. Másnap, április 11-én, kora reggel az ellenfél teljes serege rátámadt a magyarokra, akiknek nagy része akkor még aludt. Kálmán herceg, Ugrin érsek és a templomos lovagok hősiesen harcoltak, ám a mongolok túlerőben voltak. A magyarok menekülni kezdtek. 

IV. Béla a híveivel északi irányba menekült; előbb Pozsonyba, majd Babenberg Frigyeshez. Az osztrák herceg azonban fogságba ejtette a királyt, és egy pár évvel azelőtti békeszerződés ürügyén kizsarolt tőle három, az osztrák határ mellett fekvő megyét. A király és a családja végül az Adriai-tenger partján fekvő Trau várában talált menedékre. Az uralkodó továbbra is próbált segítséget szerezni a pápától, a francia királytól és a német-római császártól, de nem járt sikerrel.

1241 nyarára a Dunától északra és keletre lévő országrész a mongolok kezére került, csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, hatalmas mészárlást rendezve. Közben a Kádán, illetve Büdzsek és Borundaj által irányított déli szárnyak sorra vették be Erdély várait, többek között Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot. Télen a tatárok a hideg időjárás miatt átkelhettek a befagyott Dunán, és erőfeszítéseket tettek, hogy tatár szokás szerint kézre kerítsék az uralkodó személyét. IV. Béla király előbb Ausztriába, majd Horvátországba menekült. 1242-ben Gradecen aranybullát bocsátott ki, családját pedig Splitbe (Spalato) küldte. A splitiek azonban azt tanácsolták a királynénak, hogy gyermekeivel a megerősített Klissza várába húzódjon vissza, ahol I. Osl nembeli Herbord comes, a királyi udvar tagja, őrizte és védelmezte a tatároktól. Béla nemsokára követte családját Klisszába, majd innen az akkor még szigeten álló Trogir (Trau) várába menekült tovább Klisszát a horvát védők oltalmára bízva.

IV. Béla a Képes Krónikában (Forrás: Sulinet Tudásbázis)

Kádán kán bele is kezdett Trau ostromába, ám 1242 tavaszán a mongol sereg váratlanul elvonult, romba döntött országot hagyva maga után. A kivonulás oka még vita tárgyát képezi a történészek körében. Lehetséges, hogy Ögödej mongol nagykán halála miatt a kánválasztásra sietett Batu, hogy részt vegyen az ilyenkor szokásos küzdelmekben. Elképzelhető az is, hogy a tatárok, mint a nomád népcsoportoknál szokásos, csupán a későbbi hódítást akarták előkészíteni. Tehát ez az 1241-42-es ostrom csak félelemkeltés volt. A harmadik felfogás szerint a veszteségek ellenére az ország ellenállása kényszerítette volna a tatárokat a kivonulásra, mivel hatalmukat nem tudták megszilárdítani.

A visszatérő királyt a mongol hadjárat tapasztalatai ráébresztették korábbi politikájának hibáira. A továbbiakban konfrontáció helyett megegyezésre törekedett az ország nagybirtokos nemeseivel. Az új birtokvizsgálatok már nem a királyi birtokok erőszakos restaurációját szolgálták, hanem biztosították kinek-kinek a maga jogos tulajdonát. Politikájának középpontjába egy új tatár támadás elhárítására tett intézkedéseit helyezte. Korszerű kővárakat építtetett, birtokadományaival erre ösztönözte alattvalóit is. A királyi család is példát mutatott a várépítésben: Mária királyné 1250 környékén felépíttette Visegrádot. A várak és erődítmények nagy része azonban nem a királyi család, hanem a nagybirtokosok kezében volt, amely hosszú távon nagy veszélyekkel járt a királyi hatalomra nézve, hiszen tartományuraknak kedvezett.

A birtokadományozás azonban csökkentette a király bevételeit, így egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a királyi regálék, azaz a felségjogon szedett pénzek (például vámok, só kereskedelme, stb.). Értékálló, jó minőségű dénárt vertek, így fellendült a kereskedelem is. Ekkoriban kezdődött meg a városiasodás: Zólyom, Körmend, Korpona és Besztercebánya is ekkor kapott városi rangot. A tatárdúlás után az ország újjáépítése keretében Budavárnak is alapítója lett. 1243-ban indult meg a vár építése az akkori neve szerint „pesti Újhegyen”, a mai budai Várhegyen. 1246-ban a várható újabb mongol támadás miatt felgyorsult az építkezés. 1247-ben IV. Béla király Pest lakosságát a Várhegyre költöztette át. 1255-ben kelt oklevélben már mint megépített várat említette, ahová a királyi pénzverdét is átköltöztette Esztergomból.

IV. Béla szobra a Hősök terén (Forrás: Műemlékek Info)

Mivel a tatárjárás során az ország lakosságának jelentős hányada elpusztult, a király külföldi telepeseket hívott be az országba. 1247-ben szerződést kötött a johannita lovagrenddel: a lovagok megkapták a Szörénységet, Kunországot, valamint a Barcaság egy részét, cserébe viszont kővárakat kellett építeniük, benépesíteni a nekik juttatott területeket, és lovagokat kiállítani a király hívására. A szerződést a johanniták azonban nemigen tartották be, ezért a király még 1260 előtt felbontotta azt.

Béla második honalapítóként került be a magyarság történelmi köztudatába – nem teljesen alaptalanul. Nem kellett persze elölről kezdenie mindent, hiszen bármekkora is volt a pusztulás, a tatárdúlás nem söpörte el a föld színéről Magyarországot. Tény azonban, hogy ki tudta vezetni országát a tatárjárás körüli válságból és be tudta gyógyítani a tatárjárás okozta sebeket. Volt ereje ahhoz, hogy gondolkodásmódban, politikai cselekvésben megújuljon, s országát is megújítsa. S hogy IV. Béla milyen erős monarchiát kovácsolt össze, az csak akkor látszott, amikor utódai alatt ezen az építményen mindinkább növekedni kezdtek a repedések.

IV. Béla végül 1270. május 3-án hunyt el. Utóda fia, István lett, V. István néven. Halála után az esztergomi ferencesek templomába temetkezett családjával.

 

Forrás: DR. HORVÁTH ISTVÁN: A szentléleki rom
PROKOPP GYULA: Pilisszentlélek
GYÖNGYÖSI GERGELY: I. Remete Szent Pál Remete testvéreinek élete
BENKŐ ELEK: A Szent Kereszt remetéinek korai kolostorai a Pilisben
BARTA JÁNOS: Magyarország uralkodói

Borítókép: Than Mór: IV. Béla menekülése, 1882. (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest) (Forrás: than.rs)