Visegrád, Szent András monostor

1493-tól a pálos rendé. Visegrád a XI. század harmadik negyedében, I. András és fia, Salamon király uralkodása alatt élte igazi virágkorát. E két uralkodó jelentős építkezésekkel fejlesztette a települést, amelyet talán alkalmi szálláshelyként is használtak pilisi vadászataik alkalmával. I. András alapította a rév fölé emelkedő teraszon a Szent András apostolnak szentelt görög monostort.

Az alapítás pontos időpontját sajnos nem ismerjük, az alapító személyéről is mindössze egyetlen forrás, Szt. Gellért püspök nagy legendája emlékezik meg, a monostor görög szerzeteseiről pedig III. Honorius pápa 1221-es oklevele tájékoztat. A középkor folyamán többször átépített, a török-korban elpusztult és csak régészeti ásatásokból ismert XI. századi monostor temploma háromhajós, empóriumos bazilika volt, egyenes záródású fő- és félköríves mellékszentélyekkel. A déli mellékhajó keleti vége felett talán egy torony emelkedett. A mellékhajókat csavart törzsű oszlopok választották el a főhajótól. A mellékhajók feletti oldalkarzatokat – az empóriumokat – kis, nyolcszögletű oszlopok által tartott, palmettákkal díszített vállkövekről induló árkádívek nyitották meg a főhajó tere felé. A templom kváderkövekből épült falait freskók díszítették.

A Szent András monostor kerengőjének vállköve

Mindebből azonban csak az alapozások, és alapárkok, néhány kőfaragvány és festett vakolattöredék maradt ránk. A templomtól délre állt a szerzetesek ebédlője, a trapedza fából készült, kőpillérekkel megerősített épülete. A szerzetesek feltehetően különálló kunyhókban éltek, de ezek nyomait nem sikerült megtalálni. Temetőjük azonban előkerült a templom nyugati homlokzata előtt. A monostort 1221-ben latin bencések vették át a görög szerzetesektől. A Tatárjárás idején megsérült épületet a XIII. század közepén IV. Béla helyreállíttatta, majd az 1330-as években, I. Károly korában teljesen újjáépítették. Itt temették el az 1386-ban meggyilkolt II. Károly királyt. 1493-ban a kolostor a pálos rendé lett, akik valószínűleg csak a török hódítás idején, 1544-ben hagyták el.

Vállkövek a kolostorból

A visegrádi Várkert-dűlő területén elhelyezkedő Szent András monostor története számos érdekességet rejt. A kolostor több szempontból is kiemelkedő jelentőségű:

1. A kevés XI. századi királyi alapítású monostor közé tartozik.
2. Bizonyíthatóan ortodox kolostor és még a XIII. század elején is az.
3. A magyar királyi központ egyik egyházi intézménye a XIV. században, és királyi temetkezőhely.
4. A későközépkori szerzetesi reform egyik helye és pálos átvétel.

5. Egy olyan kolostor, amely háromféle szerzetesi irányzathoz is tartozott különféle időkben.

A nyugati kolostorszárny maradványai, az Árpád-kori faépületek cölöplyukaival

 

Sztehlo Ottó alaprajza a Szent András monostor feltárt falairól (1894)

 

Forrás, fotók:
Buzás Gergely — Eszes Bernadett: XI. századi görög monostor Visegrádon (Archaeologia – Altum Castrum Online. A Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumának középkori régészeti online magazja
visegrad.hu

.
Most pedig álljon itt egy történet A fehér barát 4. évfolyam 1. számából, mely 1941. március 13-án jelent meg. Tarczai György a visegrádi hős pálosokról írt egy kedves históriát:


A visegrádi hősök 

Írta: Tarczai György

Az esztergomi országúton már szörnyű a torlódás. A rengeteg szekér, kocsi, cséza egymásba gabalyodva megakad. Sem előre, sem hátra nem mozdulhat egy se. Pokoli lárma, ádáz káromkodás, jajszó és sírás kavarog a levegőben és rettenetes por. Halálos rémület szállja meg a menekülőket. A török már Buda alá ért. Az emberek eszüket vesztve rontanak egymásnak, verekednek össze. Mindhiába ! Nem parancsol itt már senki. Akik győzik ököllel, felborítanak néhány kocsit az út árkába s lóhalálába hajtatnak tovább. Jobbról-balról azonban ismét más szekerek bukkannak föl, vágnak elébük s ahol az országút az erdőbe vész, hatalmas társzekér áll keresztbe. Lovai kidőltek s úgy rémlik, tovább tapodtatnyit sem mehet előre senki. Pátyi Benedek, Páty földesura, leugrott kocsijáról. Lesegítette hajadon leányát, jobbágylegényével együtt kifogta lovait. Az egyikre felültette Klárát, a másik hátára legértékesebb és legszükségesebb holmiját rakta föl, aztán letértek az útról és szép csöndesen eltűntek az erdőben.

— Hová megyünk, atyám? — kérdezte szepegve a leány.
— Visegrádra, a királyi várba !
— Hisz ott most Balázs mester az úr s az nem tűri meg a magunk fajtáját falai között.

Alig szegődött a várőrség a menekülő királyné nyomába, a szomszéd városok és falvak csőcseléknépe fészkelődött be a várba. Egy váci mészáros lett a kapitányuk. Emberei napi járóföldön raboltak s az elhagyott portákból, kastélyokból minden elemelhető holmit a várba hoztak föl. A vár piacát szinte éjjel-nappal hangos tivornya lármája veri föl. A török még messze járt, amikor Visegrád szomorú sorsának híre Budára is eljutott. Úrféle ugyancsak elkerülte a várat. Pátyi Benedek alig pár napja került haza Mohács alól lóhalálába, tíz főnyi jobbágyhadának egyetlen megmaradt legényével, ő is tudott a visegrádi cifra világról, mégis arra fordította lovait.

— Csak nem lesznek kegyetlenebbek a töröknél! — biztatta leányát s az erdei ösvényen még jóval alkonyat előtt a vár kapuja elé értek..
— Állj! — förmedtek rá az ott strázsáló kormosképű legények s vasrudakat szegeztek mellének.
— Csak nem akar a vár fokáról a Dunába repülni — mondotta aztán csöndesen az egyik strázsa —, mint a többi úri fajta, aki erre vetődött?
— Hát nincs lelketek? — kérleli Pátyi a zordon legényeket, ők azonban vállukat vonogatják s odébb tuszkolják. Ám közben ott terem Balázs mester s haragosan rájuk támad;
— Nem megmondtam, hogy mindenkit be kell engedni. Majd aztán én szabom meg, hogy ki repül, ki nem !
S hogy Klára finom, karcsú alakjára téved szeme, kemény vonásai egy pillanatra megenyhülnek. Maga segíti le a lóról a szépséges teremtést s meg nem állhatja, hogy ne csípjen egyet karján.
— Kerüljenek beljebb ! — gondja aztán vigyorogva.

Pátyi Benedek fogát csikorgatva hagyja künn lovait. Egyik kezével holmiját nyalábolja föl, a másikkal Klárát fogja s így siet befelé. Benn, mintha búcsú lenne, a paloták sorai közt vígan zsibonganak az emberek. Csimpolya-szó, síp és lantpengetés hangzik mindenfélé. Itt-ott táncolnak. A legtöbben azonban, asszony, férfi egyaránt, isznak. A királyi termekből kihurcolt asztalok körül naphosszat folyik a dorbézolás. Csak éjszakára húzódik mindenki fedél alá. Egy jobbágyasszony magyarázgatja Pátyi Benedeknek a várbeli élet rendjét s Klára arra kéri apját, keressenek valami csöndes zugot, ahol észrevétlenül meghúzódnak. A következő pillanatban szinte elájul a rémülettől.

A mészáros szólal meg a háta mögött:
— A verestoronyba vele! — parancsolja a mészáros. Ekkor azonban hirtelen halk morajba fullad a várudvaron végig
mulatozók lármája s minden szem a várkapu felé mered. Hatalmas feszületet bujtatnak át ezen s nyomában szinte vég nélkül, templomi zászlók alatt fehér csuhás barátok vonulnak a várba, harsány énekszóval.
— Hát ezeket ki engedte be? — toporzékol Balázs mester. Testőrei azonban mind a kapu felé fordulnak. A falak szinte visszhangzanak a fehér barátok énekétől:

Vexilla reg is prodeunt,
Fulget crucis mysterium
Qua vita mortem pertulit
Et morte vitám protulit.

S a menet a hatalmas kereszttel élén a vártemplom felé kanyarodik. Tornyában megkondulnak a harangok, kapuja föltárul s rendre elnyeli a budai hegyek három kolostorából ide menekült pálosok sorait. S alig hogy bevitték a magukkal hozott kincseket: Remete Szent Pál és Alamizsnás Szent János ezüstkoporsóját, rögtön zsolozsmázáshoz fognak. Csak István atya, a provinciális kerül ki ismét néhányad magával. A várkapitányt keresi.

— Én vagyok ! — jelentkezik gőgösen a mészáros.
— S ki tette kendet azzá? — kérdezi nyugodtan a barátok feje.
— Hát a nép. Már Dózsa vezér seregében is kapitány voltam!
A provinciális arca pillanatra elborul, de aztán ismét nyugodtan faggatja tovább a mészárost, hogy mik a tervei a várral s a törökkel szemben, ha erre kerül.
— Elsütjük valamennyi ágyút —- hangzik kérkedőn a felelet. — Aztán kitűzzük a fehér zászlót s szabad elvonulás fejében átadjuk a várat.
— Hát a szent koronával mi lesz? — vág szavába a provinciális. — Nem tudja kend, hogy itt őrzik a várban? S ha török kézre kerül, mindörökre elvész ez ország!
— Mit bánom én! A magunkfajta szegény embernek a török alatt sem lészen rosszabb dolga, mint eddig az urak igája alatt.
A provinciális arca eltorzul a fájdalomtól, ám nyomban ismét beszélni kezd :
— De a szent korona! Hát nem véditek meg?
— Korona-borona! — dörmögi a mészáros.
— Ha föl tudtuk volna törni a vasajtót, én bizony már lerúgtam volna a Dunába.
De már erre a szelídlelkű baráton is erőt vesz az indulat:
— Hát nincs itt senki, aki torkodra forrassza ezt a bűnös beszédet, te nyomorult ember!
– Ha csak ez kell! — fohászkodik neki Pátyi Benedek s hirtelen akkorát sujt öklével a mészáros arcába, hogy orrán-száján megered a vér.

Balázs mester tombol dühében, cinkosai vasrúddal, botokkal rontanak a vakmerő úrra. István atya azonban fölemeli karját s miközben szelíd tekintetével sorra végignéz rajtuk, egyszeriben megjuhászkodnak az emberek, a kapitány testőrei, akik többnyire a budai hegyekben bujdosó szén- és mészégetők sorából kerültek ki. Ezeknek a szentlőrinci és a szentléleki pálosok voltak a lelkipásztoraik. S hogy az asszonynép is közéjük furakodik, egyszeriben eltántorodnak a váci mészárostól. Balázs mester színéből kikelve, vért és tajtékot fröcsköl. Üvöltve követeli, hogy az urat és a barátokat agyonverjék. Ám az emberek torz képére meredve, csak röhögéssel felelnek. S két szerzetes szelíden a mészáros vállára teszi kezét és szó nélkül elvezeti. A mester elszontyolodott a hirtelen változáson s némán engedelmeskedik. Nyomban erre riadót fúvat a provinciális. Minden épkézláb ember a vár piacán terem. Az asszonyokat a palotákba tuszkolják. A férfiak csatarendbe sorakoznak.

— Íme kapitánytok ! —kiáltja nagy szóval a provinciális s Pátyi Benedekre mutat.

A gyülevész had éljenez. Az új kapitány végigjárja a sorokat s a katonáskodásra termett embereket a várpiac másik oldalán állítja föl. A többieknek munkát jelöl ki. Közben a barátok befejezték a zsolozsmát s hogy kijöttek a templomból, kámzsájukat felkötve, a harcosok sorai közé állnak. A falak és bástyák, az öregtorony és a kapu őrzése rájuk hárul, de azért az ostromra való készülődés munkájából is részt kérnek . . .

Harmadnapra hajnalban tele lett a várhegy alja törökökkel. Maga Ibrahim nagyvezér kerekedett föl Visegrád alá tízezer főnyi sereg élén. Hogy a vár átadását megtagadták, ágyukat szegez falainak. A védősereg azonban ezek szavára sem felel. A török csatakígyók úgy sem tesznek kárt a vár sziklafalaiban s puskapor is alig egy-két hordónyi van odafönn. Faltörő ágyút a nagyvezér nem hozott magával s most türelmetlenségében rohamra fúvat. S a hegy el nem torlaszolt kopár oldalán mint megriadt hangyaboly nyüzsög a fölfelé kapaszkodó sereg, tol a magasba, vonszol maga után egész erdő létrát. A várban most is csöndes minden. Csak amire a janicsárok a várfalhoz érnek s létrákat támasztanak ehhez, szakad nyakukba a veszedelem. A királynék háza mellett Mátyás király befejezetlenül maradt palotájának köveit Pátyi Benedek a falak párkányára vitette s a párkányt szinte ölnyire magasította föl ezekkel. A hegyek felől az arra kidöntött szálfák miatt a várat ágyúkkal sem közelíthették meg a törökök s hogy most a Duna felől rohamozták meg, borzalmas kőáradat zúdult le reájuk. Lenn ádáz jajgatás és ordítozás támadt.

Ibrahim nagyvezér szakállát tépte dühében s ismét ágyukat szegezett a várnak. Akiket rohamra küldött, szinte mind ott vesztek, vagy legalább is nyomorékká lettek. Naphosszat lövette a falakat, ő maga visszanyargalt Budára, hogy a padisahtól segítséget kérjen. A szultán azonban ekkor már hidat veretett a Dunán s vissza készült országába. A nagyvezér nem törődött ezzel. Mindenáron meg akarta szerezni a magyar királyok koronáját, nagyobbik fia számára játékszernek. Eddig még minden hadjáratából hozott neki valami szép emléket.

S alkonyattájt az erdő felől támadt a török. A pálosok résen voltak s Pátyi Benedekkel együtt kirohantak a várból és alig hogy keresztül vergődött a ledöntött fák sűrűjén, rendre visszaverték a csapatonkint áttörő ellenséget. A nagyvezér tombolt dühében. Iszonyú fenyegetésekkel rémítgette a várbelieket, ha kegyelemre nem adják meg magukat. Éjjel azonban összeszedte a holtakat s a sebesülteket és mindenestül odább állt.

Másnap nyoma sem volt a töröknek Visegrád alatt. A provinciális Tedeumra gyűjtötte össze a vár népét. Déltájban hozták hírül, hogy a török sereg mind egy szálig átkelt a Dunán s a szultán fölégette a hajóhidat háta mögött. S a pálosok még aznap útra keltek s ahogy bevonultak, ugyanilyen rendbe vitték vissza körmenetben szent ereklyéiket az erdős hegyek ösvényein át, elhagyott kolostoraikba. A budai hegyek között épült Szent Lőrinc-kolostorba hozták a szent koronát is. Ők védték meg, ők őrizték meg!

Forrás:
A fehér barát 4. évfolyam 1. szám (1941. március) 13-16.

Fotók:
sulinet.hu, visegrad.hu