Németország

Portugáliában és Németország egyes részein már kezdetektől éltek remeték, akárcsak hazánkban. Németországi Miklós rendfőnök 1336-ban lemondott méltóságáról és hazájába visszatérve kolostorokba gyűjtötte a Duna és Rajna mentén barlangokban lakó remetéket, akik eddig is imádság és kézimunka közt osztották meg idejüket. Nevéhez fűződik az andenhauseni, hallei és baseli kolostorok alapítása. Ezeknek a kolostoroknak lakóival elfogadtatta a magyar rend szervezetét és életmódját. Majd eredményes munkában eltöltött négy esztendő után ismét visszatért az országba és előkészítette a német tartomány csatlakozását a magyar rendhez…

A Németországban található Todtmoos település pálos kolostora

Buzgó fáradozásainak eredménye, hogy az általa alapított rajnavidéki remetekolostorok, valamint azok, amelyek a strassburgi, baseli és konstanzi egyházmegyék területén létesültek, az 1340-ben tartott budaszentlőrinci nagykáptalanon Mezeller Rudolf és Tennebach Hermann követeik által bejelnentették csatlakozásukat a magyar Pálos Rendhez. Ekkor már I. Péter volt a rendfőnök, aki a nagykáptalan tagjaival együtt ünnepélyes külsőségek között vette fel őket, mint rajnai tartományt a rendjébe és a pápától szerzett minden rendi jog és privilegium részesévé tette őket. Mezeller Rudolfot a rendfőnök ugyanakkor általános helyettesévé nevezte ki. Ő volt tehát az első vikárius generális, aki mint ilyen székhelyéül az áwéi (Sulz város mellett) monostort választotta. Péter rendfőnök ezenkívül megengedte nekik, hogy provinciálist válasszanak maguknak, akit hivatalában a magyarországi nagykáptalan erősít meg. 1341-ben ismét Németországi Miklós lett a prior generális, s mint ilyen 1345-ben meglátogatta a fejlődő német pálos tartományt, ekkor örömmel látta az itt megindult szerzetesi élet szép fejlődését.

Az új tartomány rendházainak száma is gyorsan nőtt. A század végén már 16 nagyobb kolostoruk és néhány remetelakásuk, Benger szerint pedig 20 konventjük és házuk volt. Közülük Gyöngyösi Gergely szerint különösen a langnaui, andenhauseni (hanhaysoni), hallei, (suesvishalli) és baseli (paslei) kolostorok emelkedtek nagyobb jelentőségre, Orosz szerint pedig az 1358-ban Hochenberg Rudolf által alapított rorhaldei kolostor. A reformáció viharzása, különösen azonban a harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király hadseregének garázdálkodása véget vetett a németországi szerzetesi élet virágzásának. A hanyatlást hazánk helyzetének folytonos romlása is elősegítette. A reformáció terjedése és a mohácsi vész után következő szomorú politikai és gazdasági helyzete miatt az anyatartomány nem tudott a német pálosoknak kellő segítséget nyújtani sem szellemiekben, még kevésbé anyagiakban.

A rend a 16. század végén hazánkban is végső pusztulása felé haladt. A lelkek forradalmában és a pusztító háborúk zajában lassanként elenyészett a németországi tartomány. A rendi évkönyvek feljegyzéseiből alig állapíthatunk meg valamit erre vonatkozólag. Benger említ ugyan a Chronotaxisban több kolostort, így az andenhausenit (1341 körül), a Monforti Henrik gróf alapította argenhartit (Argenthal 1359.), az aweit (a vikárius generális székhelye), a blumenstablit (Blumenthal), a donnersbergit (Donnersberg), az engenthalit (in valle Stauffensi), a goldbachit (Hallan és Waldenburg között, 1382.), a gundelsbachit, az Ernő badeni őrgróf alapította kaiserstuhlit (Konstanzi egyházmegye), a kirnhaldeit, Würtenberg hercegség területén  a Rubra Domust (Rothenhaus), a sulzit és tennenbachit. Ezekről azonban csak annyit jegyez meg, hogy eretnekek pusztításának estek áldozatul.

Egy 1750 körül készült térkép a rohrhaldeni pálos kolostorral, mely 1342-1786 között működött

A fájdalmas szüzet ábrázoló szobra miatt híres grünwaldi kolostorról pedig, amely búcsújáró hely is volt (Birk Miklós alapította 1430-ban), megjegyzi, hogy a svédek dúlták fel a harmincéves háború idején. Ugyancsak nem tudott ellenállni az idők viharzásának a Thierstein Ottó alapította mainsprachi (1408.) és a Németországi Miklós alapította baseli (1341.) monostoruk sem.

A 17. század elején a Szentszék buzdítására itt is újjáalakultak. Néhány kolostoruk újra felépült romjaiból. 1638-ban a máriavölgyi káptalanon pedig követeik már ismét megjelentek. Előadott kiváltságaikból ítélve azonban nagyon szűkös anyagi viszonyok között élhettek. Még rendtagjaik kiképzéséről sem tudtak kellőképpen gondoskodni, több ízben kérték a nagykáptalant, hogy nagy szegénységükre való tekintettel néhány növendékük a rend magyarországi intézetében tanulhasson. A nagy pusztulás után mindössze öt kolostorra szorítkozott a svábrajnai tartomány pálosainak élete. Ezek a langnaui, rorhaldei, bondorfi, grünwaldi monostorok és a thani székház.

A német és az anyatartomány évszázadokon át igen meghitt viszonyban élt. A tartomány rendházainak és szerzeteseinek csekélyebb száma, a többieknek viszont fokozatosabb fejlődése azonban lassanként elkedvetlenedést szült a német pálosok körében. Főleg ezért óhajtottak a rendtartományok sorából kiválni. 1758-ban a német tartomány főnöke Luzan Gergely terjedelmes iratot küldött tartománya nevében a Szentszékhez, melyben kérte tartománya kivételét a rendfőnök fennhatósága alól, és egyben ama óhajnak adott kifejezést, hogy a portugál monostorok mintájára helyezzék őket a helyi, vagyis az ő esetükben a konstanzi megyéspüspök fennhatósága alá. Végül a Szentszék – a beadvány mögött meghúzódó intrika miatt – a kérést elutasította. A per 1760 végéig húzódott, ám ezután a német atyák ismét megjelentek a máriavölgyi nagykáptalanokon, a rend főnökei pedig továbbra is járták a vizitáció fárasztó útját Németországban, mint eleddig, és küldték oda vizitátoraikat és megbízottaikat a rend nagy hasznára és erejének gyarapítására.

Jelenleg Erdingben, Mainburgban, Passauban, Regensburgban, Stegenben, Todtmoosban és Pfarrkirchenben élnek pálos szerzetesek.

Forrás:
Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története I.