Németország

Németország

Portugáliában és Németország egyes részein már kezdettől fogva éltek remeték, akárcsak hazánkban. Németországi Miklós rendfőnök 1336-ban lemondott méltóságáról s hazájába visszatérve kolostorokba gyűjtötte a Duna és Rajna mentén barlangokban lakó remetéket, akik eddig is imádság és kézimunka közt osztották meg idejüket. Nevéhez fűződik az andenhauseni, hallei és baseli kolostor alapítása.

Portugáliában és Németország egyes részein már kezdettől fogva éltek remeték, akárcsak hazánkban. Németországi Miklós rendfőnök 1336-ban lemondott méltóságáról s hazájába visszatérve kolostorokba gyűjtötte a Duna és Rajna mentén barlangokban lakó remetéket, akik eddig is imádság és kézimunka közt osztották meg idejüket. Nevéhez fűződik az andenhauseni, hallei és baseli kolostor alapítása. Ezeknek a kolostoroknak lakóival elfogadtatta a magyar rend szervezetét és életmódját. Majd eredményes munkában eltöltött négy esztendő után ismét visszatért az országba s előkészítette a német tartomány csatlakozását a magyar rendhez. Buzgó fáradozásának eredménye, hogy az általa alapított rajnavidéki remetekolostorok, valamint azok,amelyek a strassburgi, baseli és konstanzi egyházmegyék területén létesültek, az 1340-ben tartott budaszentlőrinci nagykáptalanon Mezeller Rudolf és Tennebach Hermann követeik által bejelentették csatlakozásukat a magyar Pálosrendhez.

Ekkor már I. Péter volt a rendfőnök (1336-tól), aki a nagykáptalan tagjaival együtt ünnepélyes külsőségek között vette fel őket, mint rajnai tartományt a rendjébe és a pápától szerzett minden rendi jog és privilegium részesévé tette őket. Mezeller Rudolfot a rendfőnök ugyanakkor általános helyettesévé nevezte ki. Ő volt tehát az első vikárius generális, aki mint ilyen székhelyéül az áwéi (Sulz város mellett) monostort választotta. Péter rendfőnök ezenkívül megengedte nekik, hogy provinciálist válasszanak maguknak, akit hivatalában a magyarországi nagykáptalan erősít meg. 1341-ben ismét Németországi Miklós lett a prior generalis, s mint ilyen 1345-ben meglátogatta a fejlődő német pálostartományt s ekkor örömmel látta az itt megindult szerzetesi élet szép fejlődését.

Az új tartomány rendházainak száma is gyorsan nőtt. A század végén már 16 nagyobb kolostoruk és néhány remetelakásuk, Benger szerint pedig 20 konventjük és házuk volt. Közülük Gyöngyösi Gergely szerint különösen a langnaui, andenhauseni (hanhaysoni), hallei, (suesvishalli) és baseli (pasiéi) kolostorok emelkedtek nagyobb jelentőségre; Orosz szerint pedig az 1358-ban Hochenberg Rudolf gróf által alapított rorhaldei kolostor. A reformáció viharzása, különösen azonban a harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király hadseregének garázdálkodása véget vetett a németországi szerzetesi élet virágzásának. A hanyatlást hazánk helyzetének folytonos romlása is elősegítette.

A reformáció terjedése és a mohácsi vész után következő szomorú politikai és gazdasági helyzete miatt az anyatartomány nem tudott a német pálosoknak kellő segítséget nyújtani sem szellemiekben, még kevésbé anyagiakban. A rend a XVI. század végén hazánkban is végső pusztulása felé haladt. A lelkek forradalmában és a pusztító háborúk zajában lassanként elenyészett a németországi tartomány. Nincs tudomásunk róla, hogy ez hogyan történt. A rendi évkönyvek feljegyzéseiből alig állapíthatunk meg erre vonatkozólag valamit. Benger említ ugyan a Chronotaxisban több kolostort, így az andenhausenit (1341-körül), a Monforti Henrik gróf alapította argenhartit (Argenthal 1359.), az aweit (a vikárius generális székhelye), a blumenstablit (Blumenthal), a donnersbergit (Donners- Berg), az engenthalit (in valle Stauífensi), a goldbachit (Hallan és Waldenburg között. 1382), a gundelsbachit, az Ernő badeni őrgróf alapította kaiserstuhlit (Konstanzi egyházmegye), a kim- haldeit (Konstanzi egyházmegye), Würtenberg hercegség területén a Rubra Domust (Rothenhaus), a sulzit és tennenbachit. Ezekről azonban csak annyit jegyez meg, hogy eretnekek pusztításának estek áldozatul.

A fájdalmas szüzet ábrázoló szobra miatt híres grünwaldi kolostorról pedig, amely búcsújáró hely is volt (Birk Miklós alapította 1430-ban), megjegyzi, hogy a svédek dúlták fel a harmincéves háború idején. Ugyancsak nem tudott ellentállni az idők viharzásának a Thierstein Ottó alapította mainspachi (1408.) és a Németországi Miklós alapította baseli (1341.) monostoruk sem. A XVII. század elején a Szentszék buzdítására itt is újjáalakultak. Néhány kolostoruk újból felépült romjaiból. 1638- ban a máriavölgyi káptalanon pedig követeik már ismét megjelentek. Előadott kívánságaikból ítélve azonban nagyon szűkös anyagi viszonyok között élhettek. Még rendtagjaik kiképzéséről sem tudtak kellőképpen gondoskodni. Több ízben kérték a nagykáptalant, hogy nagy szegénységükre való tekintettel néhány növendékük a rend magyarországi intézetében tanulhasson. A nagy pusztulás után mindössze öt kolostorra szorítkozott a svábrajnai tartomány pálosainak élete. Ezek a langnaui, rorhaldei, bondorfi, grünwaldi (griedwaldi) monostorok és a than: székház. Közülük az első kettő emelkedett különösebb fontosságra. A grünwaldi jelentőségét pedig emelte az a tény, hogy 1692-ben Szent Lucidus vértanú földi maradványait, melyeket 1675-ben a római temetőből kiemeltek, a Szentszék engedelmével itt helyezték el véglegesen.

A Jámbor Lajos által 1122-ben Lindau város közelében a schaffhauseni bencések számára alapított langnaui pré- postságot Monforti Henrik gróf 1405-ben a pálosoknak adta. XII. Gergely pápa megszüntette a prépostságot s 1407-ben megerősítette Henrik gróf adományozását. A kolostort a XVI. és XVII. század viharai közt sok támadás érte. 1524-ben a német parasztlázadás idején Luther híres tanítványának, Münzer Tamásnak szereplése miatt a pálosok kénytelenek voltak kolostorukat elhagyni és számkivetésbe menni. Monforti Hugó gróf azonban leverte a lázadást s az atyákat ismét visszahelyezte kolostorukba. 1647-ben pedig svéd katonaság gyújtotta fel a kolostort, amely csak hosszú idő eltelte után, 1732-ben: épült fel újra. A XVII. században 18 szerzetes lakott benne. Ez volt a tartományfőnök székhelye és a rendi bölcseleti tanfolyam állandó helye. Időnként teológiai tanfolyamuk is volt itt.

A másik, a rorhaldei kolostor is sok viszontagságot élt át. Ebből a Rottenburg közelében, a Neckár folyó mellett 1358-ban Hochenburg Rudolf gróf által alapított kolostorból 1633-ban a luteránus Gyula würtenbergi herceg űzte el őket, templomukat pedig lefoglalta és saját hitfeleinek adta át. De már 1634-ben a Iuteránusok távozása után ismét visszatértek ide a pálosok. Újoncnevelő intézetüket is itt létesítették. Fekete Madonnájáról híres templomukat Scheible Ágost hozatta rendbe 1684-ben. Rendi kiválóságaik közül Hochberger Ciprián tartományfőnöküket és Krempl Rudolfot temették ide. A Willingen város közelében, a fenyvesek övezte Thanban a Fürstenberg grófi család építtetett nekik 1353-ban székházat és templomot. A svéd háborúk idején 10 év alatt kétszer hamvadt el ez a kolostor. Ez az asceterium egyébként arról is híres, hogy itt van a csodás eseményekben gazdag életű Boldog Kúno pálos silentiariusnak sírja, akinek közbenjárására — Benger a kortársak feljegyzéseire hivatkozva említi, — halálos betegek nyerték vissza egészségüket.

A német és az anyatartomány évszázadokon át igen meghitt viszonyban élt. A tartomány rendházainak és szerzeteseinek csekélyebb száma, a többieknek viszont fokozottabb fejlődése azonban lassanként elkedvetlenedést szült a német pálosok körében. Főleg ezért óhajtottak a rendtartományok sorából kiválni. 1758-ban a német tartomány főnöke Luzan Gergely terjedelmes iratot küldött tartománya nevében a Szentszékhez, melyben kérte tartománya kivételét a rendfőnök fennhatósága alól s egyben ama óhajnak adott kifejezést, hogy a portugál kolostorok mintájára helyezzék őket a helyi, vagyis az ő esetükben a konstanzi megyéspüspök fennhatósága alá. A hosszas pereskedés vége mégis az lett, hogy a német tartomány az anyatartomány része maradt… 2002 őszén az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a Mária tiszteletükről jól ismert pálos rend tagjai vették át a kegytemplom ellátását.

Az oldal szerkesztés alatt áll…

 

Forrás:
Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története I.  

Back to Top