Portugáliában és Németország egyes részein már kezdettől fogva éltek remeték, akárcsak hazánkban. Németországi Miklós rendfőnök 1336-ban lemondott méltóságáról s hazájába visszatérve kolostorokba gyűjtötte a Duna és Rajna mentén barlangokban lakó remetéket, akik eddig is imádság és kézimunka közt osztották meg idejüket. Nevéhez fűződik az andenhauseni, hallei és baseli kolostor alapítása. Ezeknek a kolostoroknak lakóival elfogadtatta a magyar rend szervezetét és életmódját. Majd eredményes munkában eltöltött négy esztendő után ismét visszatért az országba s előkészítette a német tartomány csatlakozását a magyar rendhez. Buzgó fáradozásának eredménye, hogy az általa alapított rajnavidéki remetekolostorok, valamint azok,amelyek a strassburgi, baseli és konstanzi egyházmegyék területén létesültek, az 1340-ben tartott budaszentlőrinci nagykáptalanon Mezeller Rudolf és Tennebach Hermann követeik által bejelentették csatlakozásukat a magyar Pálosrendhez.

Ekkor már I. Péter volt a rendfőnök (1336-tól), aki a nagykáptalan tagjaival együtt ünnepélyes külsőségek között vette fel őket, mint rajnai tartományt a rendjébe és a pápától szerzett minden rendi jog és privilegium részesévé tette őket. Mezeller Rudolfot a rendfőnök ugyanakkor általános helyettesévé nevezte ki. Ő volt tehát az első vikárius generális, aki mint ilyen székhelyéül az áwéi (Sulz város mellett) monostort választotta. Péter rendfőnök ezenkívül megengedte nekik, hogy provinciálist válasszanak maguknak, akit hivatalában a magyarországi nagykáptalan erősít meg. 1341-ben ismét Németországi Miklós lett a prior generalis, s mint ilyen 1345-ben meglátogatta a fejlődő német pálostartományt s ekkor örömmel látta az itt megindult szerzetesi élet szép fejlődését.

Az új tartomány rendházainak száma is gyorsan nőtt. A század végén már 16 nagyobb kolostoruk és néhány remetelakásuk, Benger szerint pedig 20 konventjük és házuk volt. Közülük Gyöngyösi Gergely szerint különösen a langnaui, andenhauseni (hanhaysoni), hallei, (suesvishalli) és baseli (pasiéi) kolostorok emelkedtek nagyobb jelentőségre; Orosz szerint pedig az 1358-ban Hochenberg Rudolf gróf által alapított rorhaldei kolostor. A reformáció viharzása, különösen azonban a harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király hadseregének garázdálkodása véget vetett a németországi szerzetesi élet virágzásának. A hanyatlást hazánk helyzetének folytonos romlása is elősegítette.

A reformáció terjedése és a mohácsi vész után következő szomorú politikai és gazdasági helyzete miatt az anyatartomány nem tudott a német pálosoknak kellő segítséget nyújtani sem szellemiekben, még kevésbé anyagiakban. A rend a XVI. század végén hazánkban is végső pusztulása felé haladt. A lelkek forradalmában és a pusztító háborúk zajában lassanként elenyészett a németországi tartomány. Nincs tudomásunk róla, hogy ez hogyan történt. A rendi évkönyvek feljegyzéseiből alig állapíthatunk meg erre vonatkozólag valamit. Benger említ ugyan a Chronotaxisban több kolostort, így az andenhausenit (1341-körül), a Monforti Henrik gróf alapította argenhartit (Argenthal 1359.), az aweit (a vikárius generális székhelye), a blumenstablit (Blumenthal), a donnersbergit (Donners- Berg), az engenthalit (in valle Stauífensi), a goldbachit (Hallan és Waldenburg között. 1382), a gundelsbachit, az Ernő badeni őrgróf alapította kaiserstuhlit (Konstanzi egyházmegye), a kim- haldeit (Konstanzi egyházmegye), Würtenberg hercegség területén a Rubra Domust (Rothenhaus), a sulzit és tennenbachit. Ezekről azonban csak annyit jegyez meg, hogy eretnekek pusztításának estek áldozatul.

A fájdalmas szüzet ábrázoló szobra miatt híres grünwaldi kolostorról pedig, amely búcsújáró hely is volt (Birk Miklós alapította 1430-ban), megjegyzi, hogy a svédek dúlták fel a harmincéves háború idején. Ugyancsak nem tudott ellentállni az idők viharzásának a Thierstein Ottó alapította mainspachi (1408.) és a Németországi Miklós alapította baseli (1341.) monostoruk sem. A XVII. század elején a Szentszék buzdítására itt is újjáalakultak. Néhány kolostoruk újból felépült romjaiból. 1638- ban a máriavölgyi káptalanon pedig követeik már ismét megjelentek. Előadott kívánságaikból ítélve azonban nagyon szűkös anyagi viszonyok között élhettek. Még rendtagjaik kiképzéséről sem tudtak kellőképpen gondoskodni. Több ízben kérték a nagykáptalant, hogy nagy szegénységükre való tekintettel néhány növendékük a rend magyarországi intézetében tanulhasson. A nagy pusztulás után mindössze öt kolostorra szorítkozott a svábrajnai tartomány pálosainak élete. Ezek a langnaui, rorhaldei, bondorfi, grünwaldi (griedwaldi) monostorok és a than: székház. Közülük az első kettő emelkedett különösebb fontosságra. A grünwaldi jelentőségét pedig emelte az a tény, hogy 1692-ben Szent Lucidus vértanú földi maradványait, melyeket 1675-ben a római temetőből kiemeltek, a Szentszék engedelmével itt helyezték el véglegesen.

A Jámbor Lajos által 1122-ben Lindau város közelében a schaffhauseni bencések számára alapított langnaui pré- postságot Monforti Henrik gróf 1405-ben a pálosoknak adta. XII. Gergely pápa megszüntette a prépostságot s 1407-ben megerősítette Henrik gróf adományozását. A kolostort a XVI. és XVII. század viharai közt sok támadás érte. 1524-ben a német parasztlázadás idején Luther híres tanítványának, Münzer Tamásnak szereplése miatt a pálosok kénytelenek voltak kolostorukat elhagyni és számkivetésbe menni. Monforti Hugó gróf azonban leverte a lázadást s az atyákat ismét visszahelyezte kolostorukba. 1647-ben pedig svéd katonaság gyújtotta fel a kolostort, amely csak hosszú idő eltelte után, 1732-ben: épült fel újra. A XVII. században 18 szerzetes lakott benne. Ez volt a tartományfőnök székhelye és a rendi bölcseleti tanfolyam állandó helye. Időnként teológiai tanfolyamuk is volt itt.

A másik, a rorhaldei kolostor is sok viszontagságot élt át. Ebből a Rottenburg közelében, a Neckár folyó mellett 1358-ban Hochenburg Rudolf gróf által alapított kolostorból 1633-ban a luteránus Gyula würtenbergi herceg űzte el őket, templomukat pedig lefoglalta és saját hitfeleinek adta át. De már 1634-ben a Iuteránusok távozása után ismét visszatértek ide a pálosok. Újoncnevelő intézetüket is itt létesítették. Fekete Madonnájáról híres templomukat Scheible Ágost hozatta rendbe 1684-ben. Rendi kiválóságaik közül Hochberger Ciprián tartományfőnöküket és Krempl Rudolfot temették ide. A Willingen város közelében, a fenyvesek övezte Thanban a Fürstenberg grófi család építtetett nekik 1353-ban székházat és templomot. A svéd háborúk idején 10 év alatt kétszer hamvadt el ez a kolostor. Ez az asceterium egyébként arról is híres, hogy itt van a csodás eseményekben gazdag életű Boldog Kúno pálos silentiariusnak sírja, akinek közbenjárására — Benger a kortársak feljegyzéseire hivatkozva említi, — halálos betegek nyerték vissza egészségüket.

A német és az anyatartomány évszázadokon át igen meghitt viszonyban élt. A tartomány rendházainak és szerzeteseinek csekélyebb száma, a többieknek viszont fokozottabb fejlődése azonban lassanként elkedvetlenedést szült a német pálosok körében. Főleg ezért óhajtottak a rendtartományok sorából kiválni. 1758-ban a német tartomány főnöke Luzan Gergely terjedelmes iratot küldött tartománya nevében a Szentszékhez, melyben kérte tartománya kivételét a rendfőnök fennhatósága alól s egyben ama óhajnak adott kifejezést, hogy a portugál kolostorok mintájára helyezzék őket a helyi, vagyis az ő esetükben a konstanzi megyéspüspök fennhatósága alá. A hosszas pereskedés vége mégis az lett, hogy a német tartomány az anyatartomány része maradt… 2002 őszén az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a Mária tiszteletükről jól ismert pálos rend tagjai vették át a kegytemplom ellátását.

Forrás: Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története I.

Borítókép: Passau pálos templom és kolostor (Forrás: Sehenswerter Bayerischer Wald)