Portugáliában már a IV. század eleje óta éltek remeték. Transtagana tartományban Eborától öt kilométernyire az Ossa-hegyen épült hatalmas kolostor helyén remetéskedett Lázár anachoreta, aki ennek szomszédságában, a Szent Antalról nevezett Val et de Infante-i (Valdinfant) kolostor helyén 321-ben emelt eremitoriumot. A Vallis Abraham-ban pedig Ábrahám nevű remete alapított kolostort 472-ben. A portugál remeteélet igazi megteremtője azonban Benedek római polgár volt. A remeték eleinte külön kunyhókban laktak s egymástól függetlenül élték a természet ölén szép és fáradságos életüket. Tömörítésüket a Szentszék szorgalmazta. XI. Gergely kívánságára a conimbricei püspök utasította őket, hogy négyenként, XII. Gergely óhajára tizenként lakjanak együtt.

Lissabon közelében levő főletelepedési helyük Serra-Dossa volt. 1420 körül Mendo Gomez de Ciabra, akinek az alferrarai (Alfarras 1383) és árosai (1540) kolostorok alapítása körül voltak nagy érdemei, a satubali remetéket gyűjtötte össze a közös élet követésére, mire a többi remete is hamarosan követte ezeknek a példáját. Eredeti nevük spanyol testvérek, Fratres de Hispania volt. A portugálok már 1464-ben csatlakoztak a magyar rendhez. 1493-ban átvették a rend konstitucióit, reguláját és előjogait. Felvételüket is ebben az évben hagyta jóvá VI. Sándor pápa. Eleinte négyévenként, később minden nyolcadik évben küldte el ez a tartomány követeit a budaszentlőrinci nagykáptalanra, hogy a rend generálisának engedelmességet fogadjanak. Fuhrmann szerint 1550-ben remete Szent Pálról nevezett kongregáció is alakult, amely főleg Spanyolországban és Olaszországban terjedt el. Az utazás fáradalmai és a török hordák portyázásai miatt később szünetelt az összeköttetés a portugál kolostorok és az anyatartomány között. 1571-ben pedig elszakadtak a magyaroktól és külön rendfőnököt, rector generalist választottak.

1577-ben már a valdi konventben tartották a nagykáptalant, amelyen ismételten hangoztatták kiválásuk okaiul a háború zavarait, a hosszadalmas utazások nehézségeit és a súlyos költségeket. Eggerer András, Pavloszky Konstantin és Benger Miklós 21 kolostorukat és 5 székházukat, Streszka Márton pedig a portugál tartomány historikusának, Hernicus a Sancto Antoniopák adatai alapján 22 rendházukat említi. Mégpedig: a Szent Juliánról nevezett allanquezi (1441), a Szent Antal apátról nevezett ossahegyi, a borbai (1704), a conimbricei (1749), a claromontanumi Szent Szűzről nevezett Ossa közelében levő (1407), az eborai, a Szent Margitról nevezett Ebora melletti, az elvasi (Elve 1458), a Szent Antalról nevezett elefántvölgyi,134 a gondisalvi, a Szent Keresztről nevezett moronuovoi (riomorerinkoi 1400), a remete Szent Pálról nevezett lissaboni, az ugyancsak róla nevezett porteli (Porto), a Boldogságos Szűzről nevezett arosai (1450), a seixali, a de serpai (1440), a remete Szent Pálról nevezett serra d’ossai, a satubali, a remete Szent Pálról nevezett souzeli (Souza), a Segítő Máriáról nevezett tavirai, a valdinfanti és a camparai Szűzről nevezett villa-vicosai (1405) monostorokat, illetőleg rendházakat.

Alapítóik és támogatóik főleg a királyi család tagjai, főurak, főpapok és a városok polgársága volt. A Szent Juliánról nevezett allanquezit (1441, 1279), amely Portugáliában a legrégibb pálos kolostorok egyike. Szent Erzsébet luzitán királynő, az ossahegyi Szent Antal apátról nevezettet Beatrix portugál királyleány, a claromontanumit Ossa közelében Sebestyén király, (1577), az elefántvölgyit Eleonora fejedelemnő, a lissabonit (1640) IV. János király, a portelit VI. Alfonz, a serra-d’ossait és a villa-vicosait, az első portugál pálos monostort I. János luzitán király, a satubalit Alfonz király, a derosait Mihály gróf, a borbait a conimbricei katedrális dékánja, az eborait Henrik bíboros alapította. Ez utóbbi monostorban elhelyezett híres kollégiumot Emánuele á Sancto Salvatore létesítette (1578). A városok polgársága is felkarolta őket: Elvasban, Souselben és Tavirában emelt nekik kolostort és templomot.

Régiségük, hírük és tudományos eredményeik révén a serra-d’ossai, claromontanumi, eborai, lissaboni, porteli, de serpai, satubali, valdinfanti és villa-vicosai rendházaik tűntek ki. A portugálok anyaházában, a serra-d’ossaíban állandóan 100 szerzetes élt. Itt volt a rend noviciátusa és hatalmas könyvtára. Valóságos kultúrcentrum volt ez. Csupán csak a pálos írók itt összegyülemlett művei is felülmúlták a 400 kötetet. A könyvtár főleg a teológia, filozófia, szónoklástan és a szentírásmagyarázat körébe vágó művek pazar gyűjteménye volt. Ezenkívül igen sok ereklyét őriztek itt. A claromontanumiban és a villa- vicosaiban nyert elhelyezést a rend filozófiai stúdiuma, az eboraiban a theologia speculativa, a porteliban és satubaliban pedig a theologia moralis. Egyes kolostoraikban a világi ifjúság nevelésével is foglalkoztak. így Portélben és de Serpában a humaniorákat tanították, vagyis gimnáziumuk volt. A tanításon kívül kegyhelyek vezetésével és pasztorációval is foglalkoztak. Alferrarában, Árosában, a claromontanumi és a balsai kolostoraikban híres kegyképeik voltak. Az előbbi két kegyhelyüket gyógyhatású forrásaik vízéért is sok zarándok kereste fel.

Tekintélyben a XVII. század második felében a lissaboni monostor vezetett. Ez volt a XVII. században a rendi élet központja, a nagykáptalanok lefolyásának színhelye, a defini- torium tagjainak tartózkodási helye és a rector generalis székhelye. Különválásukat az anyatartománytól 1578-ban hagyta jóvá XIII. Gergely. A rend újjáalakulása után a rendfőnökök sokszor foglalkoztak a portugál tartomány reumájának a kérdésével. Gruskovics Márton rendfőnök megbízásából Vanoviczi János, a rend római procurator generálisa tárgyalt a reunió ügyében Ludovicus de Nazareth rector generálissal és Anselmus a Sancto Pauloval, a villa-vicosai konvent rectorával 1642-ben. Stassewsky Miklós és Krisztolovecz János (1714) rendfőnököknek a két tartomány egyesítését célzó törekvései azonban nem hozták meg a kívánt eredményt. Az akadályok: a távolság és a háborús veszedelem továbbra is Fennforogtak. A portugál kolostorok a XIX. század közepéig maradtak fenn. A forradalmak és az Egyházzal nem sokat törődő kormány rendeletéi végül is feloszlatták remete Szent Pál portugáliai szerzetét is.

Meg kell emlékeznünk még a portugál pálosok dél-amerikai térítő tevékenységéről. Amerika felfedezése után még a spanyol virreynátusok idején (1495) mentek pálosok Dél-Amerikába, ahol a latin-amerikai spanyol gyarmatokon a keresztény kultúra alapjait vetették meg. Különösen a satubali rendháznak jutott nagy szerep ezekben a térítésekben. Ennek a rendháznak a lakói eleinte a Földközi-tenger vidékén térítettek. Katolikus Izabella spanyol királynő kérésére a satubali spanyol provinciális küldött ki először Dél-Amerikába hittérítőket. Pedro de Mendoza conquistador, az első laplatai virreynatus 14 hajóval ment Dél -Amerikába s mindegyik hajóján egy-egy magyar pálost vitt magával. A XVI. század elején ezek vetették meg a katolikus kultúra alapjait. Szent hivatásuk teljesítése közben azonban a vad guerandi és guarani indián törzsek mészárolták le őket. A spanyol udvar annyira ragaszkodott a pálosokhoz, hogy eme kísérlet után ismét újabbakat küldött a térítő munka folytatására. A magyar pálosok Argentínában és Paraguayban kolostorokat is alapítottak, melyek más szerzetek birtokában még ma is megvannak. A Dél-Amerikába szakadt pálosok történetére vonatkozó értékes levéltári anyag is van ezekben a kolostorokban.

Forrás: Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története I.