Remete Szent Pál ünnepe – január 15.

Remete Szent Pál, Thébai Szent Pál vagy Anakhoréta Szent Pál (ógörögül: Παῦλος ὁ Θηβαῖος Paulosz ho Thébaiosz, latinul: Paulus Eremita, koptul Ⲁⲃⲃⲁ Ⲡⲁⲩⲗⲉ), (227/228 – 341. január 15.) az első ismert nevű keresztény remete, a sivatagi atyák egyike. Remete Szent Pál volt a pálos rend névadója, akit a pálosok szellemi ősként, példaképeként tisztelnek. Ünnepét a rend tagjai január 15-én tartják.

Pál, az első remete, Jeromosnak, életrajzírójának tanúsága szerint, Decius tomboló keresztényüldözésekor vonult a pusztába, és ott egy barlangban hatvan esztendőn keresztül maradt teljes ismeretlenségben. Ez a Decius az a Gallienus lehetett, akinek kettős neve volt, s aki 266-ban kezdett uralkodni. Szent Pál tehát a pusztába menekült, látva, hogy a császár mennyiféle kínzással sújtja a keresztényeket.Elfogtak ekkoriban két keresztény ifjút is, egyiküket tetőtől talpig bekenték mézzel és kitették a tűző napra, hogy csípéseikkel a legyek és fullánkjaikkal a lódarazsak halálra gyötörjék. A másikat egy kies helyen, puha ágyra fektették; lágy szellő lengedezett, patakzúgás hallatszott, madárcsicsergés és virágillat vette körül.

Színes virágokkal átszőtt zsinegekkel azonban úgy megkötözték, hogy sem kezével, sem lábával nem tudott magán segíteni. Egy gyönyörű, fiatal és szemérmetlen leányt adtak melléje, aki szemérmetlenül kikezdett az Isten iránti szerelemtől eltelt ifjúval. Az ifjú pedig, midőn érezte, hogy akarata ellenére felgerjed a teste, nem lévén fegyvere, amivel magát megvédje, leharapta a nyelvét és a szemérmetlen fehérnép arcába köpte; így fájdalma elűzte a kísértést, és kiérdemelte a dicséretes győzelmet.

Ezeknek az ifjaknak és másoknak a büntetésétől megrettenve vonult Szent Pál a pusztába.Ebben az időben történt, hogy Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután egy másik, datolyát vivő állattal is találkozott, felül emberhez, alul pedig kecskéhez volt hasonlatos. Antal az Istenre esküdve kérte az állatot, hogy mondja meg, kiféle, miféle. A lény azt felelte, hogy ő egy szatír, a pogányok tévhite szerint az erdők királya. Végül Antal egy farkassal találkozott, aki elvezette Szent Pál cellájához.Pál, aki már előre tudta Antal érkeztét, bereteszelte az ajtót.

Antal kérlelte, hogy nyissa ki; bizonygatta, hogy inkább kész ott helyben meghalni, mintsem hogy távozzék. Ezzel meggyőzte Pált, kitárta az ajtót, és rögtön megölelték egymást. Antal elcsodálkozott, hogy amikor eljött az étkezés ideje, egy holló két rész kenyeret hozott nekik. Pál azt válaszolta, hogy Isten mindennap így látja el őt, és most vendége miatt kétszerezte meg az adagot. Jámbor vita támadt köztük, vajon ki méltóbb megtörni a kenyeret. Pál a vendégnek, Antal az idősebbnek ajánlotta föl a kenyérszegést. Végül mindketten megfogták és két egyenlő részre osztották.

Antal hazatérőben már közel járt saját cellájához, amikor észrevette, hogy Pál lelkét angyalok viszik. Gyorsan visszatért: imádkozó testtartásban, térdre borulva lelte Pált, úgyhogy azt hitte, él. Mikor rájött, hogy már meghalt, így szólt: „Ó, te áldott lélek, halálodban is megmutatod, amit egész életedben tettél.” Nem volt nála semmi, hogy megáshassa Pál sírját, de íme, ott termett két oroszlán, ástak egy gödröt, és miután Antal eltemette Pált, visszatértek az erdőbe. Antal pedig magához vette Pálnak pálmalevelekből font tunikáját, és ünnepi alkalmakkor azt öltötte magára.

Fordította: Sarbak Gábor

A Pálos Rend címerében a pálma ruhát és táplálékot nyújtott Szent Pálnak; a holló mindennap fél cipót hozott; a két oroszlán pedig a sírt ásta meg (és mint királyi állatok, jelenlétükkel jelzik Szent Pál nagyságát). Ezért szerepelnek ezek az elemek a pálos címerben – mindegyik Isten gondviselő szeretetéről tanúskodik.

Forrás:
Jacobus de Voragine Legenda Aurea / Magyar Elektronikus Könyvtár Fotók: wikimedia.org
Magyar Anjou Legendárium