Románia (Erdély)
Az egykor az erdélyi püspökséghez tartozott Kárpátalja, és az 1920. június 4-én Erdéllyel együtt Romániához csatolt Partium és Bánság részen virágzott pálos kolostorok napjainkban három római katolikus egyházmegye, a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegye területén fekszenek. Az erdőségek magaslatain lévő felhagyott várak és a 13-14. század épített várak környéke, úgynevezett “váralják” alkalmasak voltak a remete életmód számára.
A Magyar Királyság a 11. század végén, illetve a 12. század elején kiépítette a kelet-erdélyi védelmi rendszert a keleti steppei nomád népek támadásának feltartóztatására. Ferenczi István és Ferencz Géza a múlt század hatvanas éveinek második felében végzett kelet-erdélyi kutatásaik nyomán 1972-ben közzétették a töltésvonulatok egy jelentős szakaszának térképvázlatát. Hosszú ideig kutatták a kelet-erdélyi Árpád-kori építésű várakat és arra a következtetésre jutottak, hogy azokat a központi királyi hatalom akaratának megfelelően a 11. század utolsó harmadában, illetve a 12. század második felében határvédő várrendszerként építették (Mihály, Tepő, Rika, Kustaly, Harom, Hargita, Budvár, Firtos, Vityál, Tartód, Rabsonné vára). A várak többsége a 13. század végén már nem szolgált védelmi célt, ezért elhagyták vagy kevésbé lakták. Az 1241-42-es mongol dúlás után, a rendi krónika szerint Esztergomi Boldog Özséb által megszervezett pálos rend, a maga szerény körülményeivel egy évszázad múlva el tudta látni a vidéki előkelők és a hívő nép lelki igényeit.
Az egykor az erdélyi püspökséghez tartozott Kárpátalja, és az 1920. június 4-én Erdéllyel együtt Romániához csatolt Partium és Bánság részen virágzott pálos kolostorok napjainkban három római katolikus egyházmegye, a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegye területén fekszenek. Az erdőségek magaslatain lévő felhagyott várak és a 13-14. század épített várak környéke, úgynevezett “váralják” alkalmasak voltak a remete életmód számára. Királyok, püspökök, nemes emberek kivették részüket a monostorok, remeteségek alapításából. Mindezeket az egyszerű emberek értékelték és a szerzeteseket támogatták. A remeteszerzet emléke majdnem mindenhol megtalálható.
A pálos rend iránti vonzalom alakulását tükrözik az erdélyi, a szatmári, a nagyváradi és a temesvári egyházmegye területén létrejött kolostoralapítások, remeteségek. A ránk maradt oklevelek is tanúsítják, hogy a rendi elöljárók közt vannak a vizsgált egyházmegyék területéről származók is (legtöbbnél csak keresztnevet említenek): Csanádi Péter rendfőnök, Csanádi Albert költő, Csanádi ferenc és Székely László római perjelek, Székelyházi Bertalan, Váradi Futó Mihály, Váradi Lukács római alperjel, Váradi Endre zsámbéki perjel, Gyalui Dénes argyasi püspök, székelyházai perjel, Temesvári György máriavölgyi perjel.
A rendi elöljárók rendszeresen végiglátogatták az erdélyi kolostorokat, ugyanakkor a rend életében belső és külső fórumon egyaránt intézkedtek. Fr. Miklós kánonjogász, Erdély vizitátora 1461-ben Székelyháza perjelével a madarasi halastavat elcserélte Alárd László ercsei tavával. A vizitációval kapcsolatban néha ominózus eseteket is feljegyeztek. Így II. Gergely pálos rendfőnökről örökítették meg, hogy 1514-ben, amikor Erdélyben vizitált “a rablók elfogták a Pál-patakánál, két város, Kenyér és Szászváros között” és kirabolták. Jánki László kalocsai érsek 1327-ben teljesítette XXII. János pápától kapott megbízatást, és István tartományfőnök segítségével gondosan megvizsgálta Remete Szent Pál szerzetének kolostorait, a szerzetesek számát, életét és írásban tett jelentést róla. Levele nem maradt meg, de Gyöngyösi Gergely perjel annak tartalmát ismerve, leírta a Vitae fratrumban.
“Ezen felül lakatlan hegyekben és erdőkben Magyarország szélein szétszórva a remetéknek sok különféle helye van, amit bajos volna megszámlálni. Ezeken egyedül, vagy csak néhányan élnek.”
XXII. János pápa az érseki jelentés nyomán, 1329-ben a pálosokat kivette a püspökök joghatósága alól. Két évtized múlva, VI. Kelemen pápa 1349-ben újabb monostorok alapítását engedélyezte – Piaszt Erzsébet anyakirálynő kérésére – az ország azon vidékein, ahol még nem voltak a pálosoknak rendházaik. Letelepedésük még akkor is érvényes, ha netán a megyéspüspök ehhez nem járul hozzá. Az írásos forrásokon kívül a monostor- és remetehelyek neve a nép ajkán ma is él, mindemellett az egykori épületek alapjai és falmaradványai egyes helyeken még jól láthatók. A remete barátok emlékét őrzi a Barátok bérce, Barátok rétje, Pálos patak, Remete völgy, Remete patak, Szentkert helynevek. A következőkben tekintsük át részleteiben az erdélyi püspökség területén egykor virágzó pálos monostorokat, és ezekhez tartozó remeteségeket. A névre kattintva megjelenik adott kolostor részletes leírása…
Az adatbázis nem teljes, a tartalom feltöltése folyamatban…
Forrás:
Darvas-Kozma József: A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján