Esztergomi Boldog Özséb ünnepe

 2021. január 20.

ÖSSZEÁLLÍTOTTA: GALUSKA TÜNDE

A pálos rend kiemelkedő ünnepe Esztergomi Boldog Özséb alapító halálának (a rendtörténet szerint 1270. január 20.) évfordulója, amit minden évben a január 20-hoz legközelebb eső szerdán ünne­pel meg a rend. 2021-ben ez a nap január 20.[1] Boldog Özséb nevéhez fűződik az egyetlen magyar eredetű férfi szerzetesrend, a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történeté­ben is. Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg. A rendtörténet szerint…

Boldog Özséb életrajza Gyöngyösi Gergely rendtörté­netíró munkájából maradt ránk. Eszerint Özséb Esz­tergomban, Magyarország akkori fővárosában szüle­tett 1200 körül. Szüleit közelebbről nem ismerjük. A krónikás, P. Gyöngyösi Gergely, klasszikus tömörség­gel csak annyit mond, hogy híres magyar családból származott. Egyik életrajzírója a királyi udvar váris­pánjának teszi meg apját. Tormay Cecile, “A fehér ba­rát” című nagyszerű, szimbolikus regény-trilógiának finomérzékű írója, egyenesen a királyi család rokon­ságával hozza kapcsolatba. A krónikás kiemeli, hogy Özséb már igen korán megtanulta a betűvetést, és a könyvekhez jobban vonzódott, mint a játékokhoz.

Hallgatagsága, szűkszavúsága sok bűntől megóvta. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete: akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanul­mányaiban.Hosszú imák, sok böjt és elmélkedések ér­lelték hivatását. Szemlélődő hajlama egyre erősebben nyilatkozott meg, és szinte “predesztinálta” a remete­ségre. A krónikás Özséb külsejéről is elárul valamit: feltűnően szép fiatalember volt, és mindig derűsen, kedvesen mosolygott. Miután pappá szentelték, „min­dennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt. Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki.” (P. Gyöngyösi Gergely, krónikás)

Hamarosan tagjai sorába iktatta Özsébet az eszter­gomi főkáptalan: kanonok lett.A kanonoki intézmény ekkor már félezer éves múltra tekinthetett vissza. Szent Krodegang metzi püspök a VIII. század dere­kán, Szent Benedek szellemében szabályozta a váro­si papság életrendjét. Az összes lelkészkedő egyház­megyés papokat, a székesegyházi iskolákban képzett kispapokkal együtt, kolostori életre kötelezte. Közös házban laktak, közösen étkeztek és imádkoztak. Így a kanonoki intézmény, a káptalan, nagy segítségére volt a papi eszmény tökéletes megvalósításának.

 

 

 

 

 

Vastagh Éva: Boldog Özséb
álló szobor (1930-as évek), eltűnt
Fotó: A fehér barát 1938. december / borító

Mint esztergomi kanonok, Özséb oly áhítattal vé­gezte a papi zsolozsmát és a szentmise bemutatását, hogy mély benyomást tett mindazokra, akik csak  látták, és buzgósága Isten szeretetére gyullasztott min­denkit.Az imádságból fennmaradt időt sem töltötte tétlenül. Olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Feljegyezték róla, hogy “egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul:” könyveket írt. Sajnos, a ta­tárjárás vagy a későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egy­házjogi munkákat írhatott, mivel “a kánonjog tudo­mányában igen járatos volt.”Mint kanonok, minden jövedelmét a szegények szolgálatára fordította. Ven­dégszerető háza közismert volt Esztergomban. Kapu­ja tárva-nyitva állott boldog-boldogtalan számára. A szegényeknek nemcsak testüket táplálta és ruházta, hanem lelkükkel is törődött. Az egyszerű, tanulat­lan emberek oktatására fordította szabad idejét.Azok között, akik Özséb kanonok vendégszerető házában gyakran megfordultak, akadtak olyanok is, akik nem kéregetni jöttek. Vesszőből font kosarakat, fából fa­ragott házi eszközöket hoztak, és szerényen csak azt kérték, hogy cserélje be nekik ezeket élelemre vagy ruhára. A remeték szürke köntösében jártak, és a pili­si erdőrengeteg szent magányában éltek, ahol teljesen elvonulva a világtól, egészen az imának és vezeklésnek szentelték magukat.


Boldog Özséb ábrázolása

Fotó: palosrend.hu

Özséb mély vonzalommal fordult feléjük, és szíve­sen elbeszélgetett velük. Nagyon megszerette ezeket a halk szavú, imádságos és szerény embereket. A velük való társalgás annyira megindította, hogy többször is felkereste őket remeteségükben. Megcsodálta igény­telen, egyszerű, istenes életüket a hegyek és az erdők szépséges és áhítatos csendjében. Megszerette tiszta életük zavartalan békéjét. Valószínűleg “lelki atyjuk” is volt: gyóntatta, és vezette őket a lelki élet ösvénye­in. A velük való beszélgetések “Isten ösztökéi” voltak Özséb számára, amelyek egyre jobban a magány felé hajtották őt. Egyre jobban vágyódott a pilisi erdők va­donába, de tervének keresztülvitelét késleltette az or­szágra zúduló tatár betörés 1241-ben.A templomok, de főleg a székesegyház, éjjel-nappal tömve volt a két­ségbeesett hívekkel, akik jajgatva rimánkodtak Isten­hez segítségért, irgalomért, mert „a tatár híre akkor már a pokolbéli ördögöknél is iszonytatóbb volt. Nem irgalmaztak azok a csecsemőknek sem; mint nyársa húzott halakat, tűzték lándzsáikra az ártatlanokat.” (P. Gyöngyösi Gergely, krónikás)
   Özséb ott volt mindenütt, ahol segíteni kellett és lehetett. Ápolta a sebesülteket, vigasztalta a haldok­lókat, bátorította a csüggedőket és a székesegyházban együtt imádkozott a néppel. A Batu kán személyes ve­zetése alatt álló tatár sereg másfél évi pusztítás után Ogatáj főkán halála hírére visszavonult. Özséb atya alaposan kivette részét a testi és lelki romeltakarítás­ból, újjáépítésből négy éven keresztül. 1246-ban le­mondott kanonoki méltóságáról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Váncsai István érsek engedélyé­vel a Pilis sziklás rengetegbe vonult, ahol az imádság, a böjt és az engesztelés által kegyelmet esdett mostoha sorsú nemzete számára. A pilisi remete első ténykedé­se az volt, hogy hármas barlangja alatt a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Életszentségének híre hamar elterjedt az egész vidéken, és sokan járultak hozzá ta­nácsait kikérni, és tanítását hallgatni. Nemsokára kö­vetői is akadtak, akik magukévá tették szigorú vezeklő életmódját. Boldog Özséb személye a realitás talaján áll, nem szövik át legendás aranyszálak. Egy alkalom­mal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, imádság köz­ben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg.
   A lángocskák egymás felé tartottak, s végül Özséb atya keresztje előtt tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Özséb úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy a szétszórtan élő remeték láng­jait össze kell gyűjtenie egy közösségbe, ahol életükkel, példájukkal, tudományukkal napként ragyoghatnak az Egyházban, taníthatják és támogathatják egymást Is­ten buzgóbb szolgálatára. 1250-ben, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a Szent Kereszt  megtalálásának  tiszteletére.  A  csúcsíves  templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott az együtt lakó remeték számára, magas fallal körülvéve. Özséb ezután sorra járta az országban a nagyobb re­meteségeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez ment, akik már 1225-től közös életet él­tek. Elkérte a Bertalan pécsi püspök által készített sza­bályzatukat. A két monostor ekkor egyesült, amelynek tagjai őt választották meg első tartományfőnökükké, elismerve magas képzettségét, életszentségét és szer­vezői képességét. Közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg, s magukat “Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a “Szent Kereszt testvéreinek” is hívták őket. E két kolostorhoz az idők folyamán egyre több és több kolostor csatlakozott, amelyek a Bertalan-féle szabályzat, majd később az egyes egyházmegyék püspökeinek regulái szerint éltek.
   Boldog Özséb 1262-ben néhány társával Orvietóba ment, hogy a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze a rendalapításhoz. A pápa jóváhagyta az új rendet, de nem engedte meg Szent Ágoston Regu­lájának átvételét, mert nem voltak biztosítva a szüksé­ges anyagi feltételek. Egyelőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével. Pál püspök vizsgálata negatív eredménnyel végződött: a rendi testvérek valóban nagyon szegények voltak, s így még hiányoztak a feltételek Szent Ágoston Regulá­jának megtartásához. A Rend hivatalos, római jóváha­gyása csak 1308-ban történt meg. Esztergomi Boldog Özséb 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban súlyos betegség után. Ha­lálos ágyán a szabályok pontos megtartására, a testvéri szeretetre és példaadásra buzdította tanítványait, vala­mint az elmélkedés és magány szeretetére, és Krisztus buzgó követésére. Jézus és Mária szent nevével ajkán lehelte ki lelkét. A templom sírboltjában temették el rendtársai, akik azzal vigasztalták egymást, hogy földi atya helyett égi pártfogót nyertek.[1] Így szól a legenda, melyet Gyöngyösi Gergely rendtörténeti írásából is­merünk.
   A Vitae Fratrum egyik fejezetének címe szerint Eu­sebius volt, aki lemondott az esztergomi kanonokság­ról, és 1250-ben, Béla király uralkodásának 16. évében kezdte Keresztúr monostorát építeni. És ő volt, aki egy másik fejezet címe szerint a remeték számára a pápát­ól Szent Ágoston reguláját kérte. Eusebius neve 1520- ig, Gyöngyösi művéig más írásban nem található, ok­levélben, egyéb írott forrásban nem szerepel. Hogy Gyöngyösi ezt az információt honnan vette, nem írta le. Az Eusebius görög név jelentése: jámbor, kegyes, hálás, istenfélő. Meglehet, hogy Gyöngyösi humanista hatás alatt állva, maga keresett és teremtett rendje szá­mára alapítót, annál is inkább, mivel Magyarországon az Árpád-korból fennmaradt írásokban az Eusebius név csupán egyetlen egyszer fordult elő…[2]

[1] P. Bolváry László Pál OSPPE / palosrend.hu

[2] HERVAY F. LEVENTE O.CIST: A pálos rend erede­te. Sarbak Gábor szerk.: Decus Solitudinis Pálos év­századok Rendtörténeti konferenciák 4/1. Szent Ist­ván Társulat Budapest 2007., 60-61.