Építészet és kutatók

Építészet és kutatók

A pálos rend építészetének kutatása kétségkívül Guzsik Tamásnak (1947-2002) köszönhető, de mindenképp megemlíthetjük Ádám Ivánt (1844-1928), Rómer Flórist (1815-1889) és Zsiray Lajost (1910-1978) is, akik munkájuk révén hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megismerjük a pálosok épített örökségét. Guzsik Tamásnak és a többi kutatónak a segítségével mára körvonalazódtak a pálos építészet jellemzői, melyet kortárs építészeink, kutatóink is kiegészítenek.

A pálos rend építészetének kutatása kétségkívül Guzsik Tamásnak (1947-2002) köszönhető, az ő nevéhez fűződik egy olyan átfogó munka, amely egyedülálló mű Magyarországon. Egész életét a tanításnak és kutatásnak szentelte. Érdeklődésének középpontjában a középkori örmény építészet és a pálos rend magyarországi építő tevékenysége álltak. Az utóbbi témában tanítványával, Fehérváry Rudolffal közösen készített korábbi összesítő leltárának új, alaposan kibővített kéziratát éppen sikerült befejeznie. Guzsik Tamásnak és a többi kutatónak a segítségével mára körvonalazódtak a pálos építészet jellemzői. A kiváló építész, Guzsik Tamás megfogalmazta a korai pálos építészet jellemzőjét, mely szerint a remeteközösségek szükségleteiknek és a kor szokásainak megfelelően építették fel monostorukat, templomukat. Nem alakítottak ki olyan egységesnek mondható stílust, mint például a bencések vagy a ciszterciek, épületeik hasonlósága inkább a rendi tevékenységek és a kor általános építészeti szokásainak azonosságára vezethető vissza. A rendelkezésre álló adatok száma még nem sok, de talán elég ahhoz, hogy azokat összevetve megfogalmazzuk a hasonlóságokat, melyek közül olyan is akad, ami csak a pálosokra jellemző.

A szakemberek vizsgálatainak köszönhetően leszögezhető, hogy Guzsik Tamás azon megállapítása, mely szerint a 13. századi alapítású épületek tekintetében nem beszélhetünk pálos építészetről, mai napig helytálló. A 13. századi templomok esetben nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzetesek korábbi épületeket vettek birtokba, egyetlen épületről sem lehet elmondani, hogy kifejezetten a pálosok számára épült volna. A középkori pálosok szinte mindig lakott területektől távol, erdőben települtek le. Harangszóval nem kellett hívni a lakosságot, ezért tornyot általában nem építettek. Ez alól kivételt képez a városban alapított Újhely monostora, és a legújabb feltárások eredményeként Gönc. A templomok a kor szokásainak megfelelően keleteltek, de a pontos keleti iránytól a legtöbb helyen eltértek, minden bizonnyal a helyi napkelte irányát vették figyelembe az év egy kitüntetett, de egymástól eltérő napján.

A monostort a templom északi oldalára építették, ez alól kivétel Ürög, Tüskevár és Wondorf, bár Ürög esetében nem zárható ki, hogy az eredeti monostor a templom északi oldalán állt. A szentély építészete megfelelt a kor szokásainak. Poligonálisan, a nyolcszög három oldalával zárva, hálóboltozattal, mérműves ablakokkal és támfalakkal épült. Déli oldalában ülőfülkéket, sok esetben szentségházat találunk. A sekrestyéből ajtó nyílt a szentélybe. Jellegzetes építészeti megoldása a pálos szentélyeknek, hogy a féloszlopok nem érnek a padozatig, így a stallumok elhelyezése egyszerűbb volt. A középkori pálos templomok egyhajósak, födémük hálóboltozatos. A hajó a legtöbb esetben alig szélesebb a szentélynél. Kórust nem építettek. A hajóból ajtó nyílt a kerengő felé, mindig a szentélyhez legközelebbi féloszlop oldalán. A déli fal mérműves ablakai mellett a templomhajó megvilágítását a nyugati falon elhelyezkedő körablak biztosította. A pálos templomok bejáratát a nyugati falba építették, ellentétben  középkori falusi templomok déli bejáratával. Az is előfordult, hogy a templomnak nem volt külső ajtaja csak a monostor felelő léphettek a templomba a szerzetesek. Ebből arra lehet következtetni, hogy a templomok többsége nyitott volt az arra látogató hívek előtt, de akadt olyan is, melyeket csak a szerzetesek használták.

A középkori pálos építészet sajátos jellemzője, hogy a szentély és a hajó közötti diadalív rendkívül szűk. Ennek az lehetett az oka, hogy a szűk diadalív elé két mellékoltárt tudtak építeni a templom hajójába. A pálos monostorok elmaradhatatlan része volt a kerengő, mely nem volt túl díszes, és egy kis udvart fogott közre. A sekrestye és a szentély között gyakran egy kis helyiség állt, melynek külső falába kézmosás céljából kőmosdót, lavabót építettek. A monostor épülete a legtöbb esetben teljesen körbevette a kerengőt. A templom szentélyéhez csatlakozó keleti szárny mindig felépült, és legtöbbször az északi szárny is. Többször előfordult azonban, hogy a nyugati szárnyat kőfal helyettesítette. A monostor keleti szárnyában alakították ki a perjel magánkápolnáját, melynek szentélyzáródása túlnyúlt a külső fal síkjától. A keleti szárny emeletes volt, az emeleten helyezkedett el a szerzetesek hálóhelye, erre az ásatások során előkerült lépcsőházi alapokból lehet következtetni.

 


Forrás:
Bodó Balázs: A pálos rend építészete a XV. század derekáig. Datálási problémák.
Legeza László: Középkori pálos építészet a Kárpát-medencében
Guzsik Tamás: A pálos rend építészete a középkori Magyarországon

Guzsik Tamás (1947 – 2002)

Guzsik Tamás 1947. június 15-én született Budapesten. Édesanyja tanárnő, édesapja festőművész volt, otthonról a tisztesség, a keresztény hitben való jólneveltség, a munka szeretete és fegyelme, és a világ dolgaira való érzékeny figyelés volt a hozománya. Guzsik Tamás jól rajzolt, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett díszítőfestő szakon, a Lónyai utcában. A Műegyetem Építészmérnöki Karára jelentkezett, közben pedig az erdő mélyén rejtőző középkori eredetű, de romos kolostorok kutatásával is foglalkozott. Hallgató korában a budapesti Szervita-templom története, Somogy megyei barangolások (Török-Koppány) kínálnak Tudományos Diákköri dolgozatra témát. 1971-ben műemlék-helyreállítási tervvel diplomázik, és a következő évben a Kapisztrán téri Mária-Magdolna templom romkonzerválását tervezheti. Zsámbék építészettörténete lesz doktori disszertációja 1974-ben. A középkori templomok tájolási anomáliáiról írt cikke ismertté teszi a középkor kutatók körében (1975). 

1979 körül megszerkesztette tanítvány-társával, Fehérváry Rudolffal A pálos rend építészeti emlékei a Középkori Magyarországon című katalógusát. Ennek nyomán a felderítő terepbejárások következnek: Eltűnt pálos kolostorhelyek Somogy megyében (1979), Eltűntnek hitt pálos kolostorhelyek Zala megyében (1981), A korai pálos-rendi építészet aktuális topográfiai kérdései a Veszprémi Egyházmegyében (1984), ugyanez Tolna megyében (1984). A pálosokkal foglalkozó publikációinak száma végül tizenöt, nem számítva magyar középkori egyéb témájú cikkeit. A nyolcvanas évek közepén egészségügyi állapota megromlott. Szüleinek halála, néhány idegeit megviselő “hivatali” esemény, és talán ráadásul öröklött hajlandóság is hozzájárult ahhoz, hogy az általa kedvelt terepbejárásokra már nem volt ereje. Néhány korábbi bejárásából történeti gyűjtéseket közölt Tiszakoppány, Öcsöd, Szólád, Kötcse templomairól, és a terepmunkához tudományok diákköri dolgozatokat konzultált, természetesen pálos-helyekkel kapcsolatban is. Ekkoriban állította össze a középkori rendi építészet hallgatói jegyzeteit, kompendiumait. 1989-től új téma érdekli: a keresztény liturgiák, ami a kultuszterek funkcióelemzéseivel foglalkozó kutatásainak összegzése.

A kilencvenes évek közepétől állt be a magyarországi örmény egyház szolgálatába, mint kántor és segédpap. Elképesztő szorgalommal dolgozta fel az örmény történelem, az örmény keresztény templomépítészet történetét, Örményország építészetét, és az örmény liturgia szinte feledésbe merülő rendjét, rekonstrukcióját. Az Örmény Egyházi Hírlevélben és az Ararát című nemzetiségi lapban 1995-től 76 cikket publikált 2000 januárjáig. Közben egészsége egyre romlott. Személyes életében teljesen elzárkózottan élt, saját kutatásaiban elmélyedve, közszereplésként csak kitűnő előadásainak megtartását, a szigorú tanulmányi rendtartást és a liturgiai szolgálatot vállalta. A világi hívságok egyáltalán nem érdekelték.

Publikációinak listáját nézve feltűnik, hogy az utolsó másfél évben nem jelent meg tőle semmi. Ennek egy magyarázata lehetséges, bár munkatársainak erről mit sem szólt. Feltehetően élete utolsó hónapjaiban állította össze a pálos renddel kapcsolatos kutatásainak katalógusát, A pálos rend építészete a középkori Magyarországon című könyvet. Guzsik Tamás valóban pálos-helyek kutatója, felderítője volt. Kutatta a helyszíneket bakancsosan, erdő mélyén, keresztényi és magyar elhivatottsággal; kutatta az irodalmi, levéltári helyeket a felkészült kutató készségeivel, a pálosokkal kapcsolatos ismeretek felelevenítésére; szolgálta az Urat, két egyházban is, keresztény lelkülettel, tanította az ifjúságot a hit, liturgia, építészet hármasságában és szigorú, remetei önfegyelemmel, visszavonultan morzsolta életét.

 

Forrás:
Istvánfi Gyula: Pálos helyek kutatója In.: Guzsik Tamás: A pálos rend építészete a középkori Magyarországon (Budapest, 2003.)

Ádám Iván (1844-1928)

Ádám Iván 1844. január 3-án született a Sopron vármegyei Nagymartonban (ma: Mattersburg, Burgenland, Ausztria). Édesapja Ádám Mihály, elnémetesedett kisbirtokos, édesanyja Koller Teréz. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában és Fertőszéplakon végezte. Gimnáziumi tanulmányait a Pannonhalmi Főapátság Soproni Bencés Gimnáziumában végezte, ahol 1863. július 21-én kiváló érettségit tett. A veszprémi Szeminárium elvégzése után 1867-ben szentelik pappá és kápláni hivatalt kap Noszlopon. Ranolder János veszprémi püspök 1869-ben nevezte ki sümegi káplánnak. 1874-ben felmentik az egyházi szolgálat alól, hogy megnyerjék rajz- és matematikatanárnak. 1877-1888 között iskolaigazgató. Később Akán tölt be papi hivatalt és a cseszneki kerület tanfelügyelője lesz. 1894-ben áthelyezik plébánosnak Pápakovácsiba, mellette pedig a pápai középiskolák püspöki biztosa lesz.

A veszprémi kanonoki hivatalt 1902-től tölti be, 1924-től prelátus. Itteni működése idején végzik el a Szent Mihály székesegyház restaurálását. A munkálatokról és a feltárt műemlékekről 43 részes cikksorozatot jelentet meg, mely később kötetben is megjelenik. 1908-tól egy rövid ideig a somogyi főesperesi hivatalt is betöltötte.

Fő kutatási területe a pálos templomépítészet volt, számos hazai és külföldi lapban (elsősorban olasz és német nyelven) jelentek meg írásai. Aprólékos grafikasorozatokat készített az általa feltárt pálos templomokról, kolostorokról. Foglalkozott régészeti kutatásokkal is, feltárta Sümeg környékének római kori emlékeit. Grafikusként és rajztanárként hazai és nemzetközi hírnevet szerzett. 1875-ben a budapesti országos rajzkiállítás, 1884-ben pedig a Berlinben megrendezett nemzetközi rajzkiállítás szakbírójának kérik fel. 1877-ben a bécsi rajztani-egylet levelező, a berlini rajztanár-egylet rendes tagja lesz. Nevéhez fűződik a sümegi Vöröskereszt Egylet, a veszprémi Szent Vince Egylet és sok jótékonysági-, érdekképviseleti- és sportegyesület megalapítása is. Veszprémben utca viseli a nevét, a város díszpolgára.

 

Forrás:
Molnár István: Emlékezés Ádám Ivánra 1844–1928 In.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Veszprém, 1965)

Rómer Flóris (1815-1889)

Rómer Flóris (teljes nevén Rómer Flóris Ferenc, Pozsony, 1815. április 12. – Nagyvárad, 1889. március 18.) régész, művészettörténész, festőművész, egyetemi tanár, törökszentmiklósi plébános a Magyar Tudományos Akadémia tagja, nagyváradi nagy-prépost-kanonok, kinevezett püspök. A magyar régészet atyja. Rammer Ferenc cipészmester és Vetser Anna gyermekeként jött világra. A német anyanyelvű család, hogy biztosítsa neki és két fivérének a széles látókörű oktatást, Pozsonyon kívül Trencsénben a szlovák és Tatán a magyar nyelv elsajátítása céljából iskoláztatta őket. Szülei papnak szánták, így 1830-ban Benedek-rendi szerzetes lett. A bakonybéli kolostorban tanulótársa volt Ipolyi Arnold. 1838-ban a tihanyi apátságban a Pisky-kódex megjelentetését készítette elő, majd felszentelték. Tanított Kőszegen is. Mint bölcsészeti doktor, 1839-től Győrben tanított, majd 1845-től Pozsonyban. Ekkor jelentek meg első tudományos cikkei, melyek révén elismertséget vívott ki magának. Ezek után bízták meg József főherceg nevelésével. 

A szabadságharc alatt utász közlegényként, majd bátor tetteinek elismeréseképpen előrehaladva a ranglétrán honvédtisztként (végül századosként) harcolt. Ott volt az 1849. április 10-én vívott váci ütközetben, valamint Buda visszafoglalásánál is 1849. május 21-én. A szabadságharc bukása után börtönbüntetést szenvedett. Az ellene felhozott fő vádpont nevének magyarosítása és a harcra való buzdítás volt. Bécsben, Olmützben, Brünnben (Spielberg) és Josefstadtban raboskodott, ahol ideje nagy részét továbbképzésének szentelte, majd 1854-ben közkegyelemmel szabadult. A pesti piarista gimnáziumban újból tanítani kezdett, de csak 1857-ben térhetett vissza a győri bencés gimnáziumba.

Múzeumápoló tevékenysége már Győrben megmutatkozott, ahol tervszerű fejlesztési programot hirdetett. 1859-ben a gimnázium régiségtárát múzeummá nyilvánította. 1860-ban Simor János győri püspök régészeti tanszéket állított fel, melynek előadójává őt nevezte ki. Itt indította Ráth Károly levéltárossal a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatot. 1860-ban végezte kutatásait az Árpás és Mórichida közötti román  kori Szent  Jakab  apostol-templom  történelmével kapcsolatban. Az erről szóló művében kifejti nézeteit a kolostor- és rendtörténet módszertanáról, valamint általában az egyháztörténet céljáról. Ebben az évben Ipolyi támogatására lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, majd 1871-ben rendes tagja. 1861-ben kivált a bencések kötelékéből, és Pestre költözött. Előbb az MTA kézirattárnoka, majd gimnáziumi igazgató. Ekkoriban hozták létre azokat az intézményeket, folyóiratokat, melyek a magyar régészet tudományos alapjai lettek. 1864 és 1873 között az Archaeologiai Közlemények szerkesztője. 1867-ben részt vett a párizsi ősrégészeti és embertani kongresszuson. 1868-ban az egyetemen az archeológia tanára lett. 1869-től volt őre a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának. 1872-ben Felsőmagyarországi Múzeum Egylet alapító tagjai közé tartozott. Neki is nagyban köszönhető, hogy 1876-ban Magyarországon rendezték az ősrégészek és antropológusok VIII. világkongresszusát, melynek főtitkára volt.

1874-ben felmentették szerzetesi köteléke alól, ekkor a besztercebányai egyházkerületben lett áldozópap, majd jánosi apát. 1877-ben nagyváradi kanonokká nevezték ki, ahol újabb múzeumot alapított. Itt található nagyrészt a levelezése, ill. több fiatalkori kézirata. Hagyatékának nagy része mikrofilmen a Magyar Országos Levéltárban is elérhető. Alapító tagja volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Mint elkötelezett kutató, bejárta az országot, valamint Európa nagy részét. Az egyike volt a műemlékvédelem első kezdeményezőinek Magyarországon. Ő alapította a római katolikus püspöki palota híres 20 000 kötetes könyvtárát. Az azóta barbár módon felszámolt váradolaszi temetőből földi maradványait Tempfli József püspök kimentette, és a nagyváradi római katolikus székesegyház altemploma kriptájába temették, koporsóját szürke gránit síremlék jelzi.

 

Forrás:
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái XI. (Popeszku–Rybay)

Zsiray Lajos (1910-1978)

Dr. Zsiray Lajos 1910-ben született Nagyvázsonyban. Édesapját, Zsiray Lajost, aki 1907-től volt Nagyvázsonyban evangélikus lelkész, gyakran keverik össze vele. A félreértések elkerülése végett: Idősebb Zsiray Lajos 1882. szeptember 11-én született Vésén (Somogy megye). A csurgói ev. ref. főgimnáziumban 1901-ben nyerte érettségi bizonyítványát, ezután Sopronban, az Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskoláján tanult. Itt 1904-ben végzett, segédlelkészi minőségben nyert alkalmazást. Zsiray Lajos a főiskolai évek után a hallei egyetemen folytatta tanulmányait – a források szerint. 1907-ben került Nagyvázsonyba, ahol evangélikus lelkész lett.

1909. november 24-én kötött házasságot a celldömölki lelkész Gizella lányával. Ezután, 1910-ben született meg az a Zsiray Lajos Nagyvázsonyban, akinek munkásságát jól ismerjük. Idősebb Zsiray Lajos, a nagyvázsonyi evangélikus lelkész élete végéig hivatásának dolgozott, lelkészi teendőit 1935-ig, haláláig látta el. Dr. Zsiray Lajos a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán végzett. Pályáját Veszprémben kezdte és Ajkán fejezte be. Mint celldömölki lakos 1973-ban kapcsolódott be a helyi honismereti csoport munkájába. A történelem, különösen pedig a középkori művészettörténet volt az érdeklődési köre. Celldömölkön, 1978-ban halt meg. Megannyi pálos kolostor kutatásán részt vett, a Műemlékvédelem című lapban számos tanulmányt publikált. Jelentősebb munkái közé tartozik az Egy pusztuló Veszprém megyei műemlék (1960), A dömölki bencés apátság Árpád-kori temploma (1961), Az almádi bencés apátság (1963), Adatok a Zádor vár történetéhez (1965), A tálodi pálos kolostor története (kézirat, 1966), Zsiray Lajos–Sch. Pusztai Ilona: A salföldi Mária-Magdolnáról elnevezett pálos kolostor (1967), Adatok a Dörögdi család és a felsődörögdi plébániatemplom történetéhez (1972), Adatok Kemenesalja hódoltságkori történetéhez (1975), A bakonyszentjakabi pálos kolostor (1977), A vázsonykői végvár története (1983).

 

Forrás:
Vasi Honismereti Kislexikon I. In.: Vasi honismereti és helytörténeti közlemények 1985. (Szombathely, 1985)  
Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1905

Back to Top