A kolostorok megerődítése Magyarországon – az eddigi kutatások szerint – a 10-11. század fordulójától a középkor végéig esetleges. Ez érthető is, hiszen a szerzetesi regulák tiltották a rendtagok fegyverviselését. Egyébként is a kolostorok erődített fallal való körülvételét – általánosan – a magyar viszonyok nem tették szükségessé, illetve szükségszerűvé. Hiszen, ha a szerzetesek élete állandó veszélyben forgott volna, nehezen érthető, hogy a koldulórendek, melyek tagjai inkább a ,,nép között”, mint a kolostor falain belül tartózkodtak, olyan népszerűvé váltak, hogy a legtöbb kolostoruk épült. Viszont az sem tagadható, hogy egyes esetekben a körülmények mégis szükségessé tették a megerődítést. Így volt ez az örményesi pálos kolostor esetében is, legalábbis a fennmarat írott források erre utalnak. Ám lássuk, mi vezetett oda, hogy a török előtti békés idők után harcok színterévé vált a rendház…

A Ligetfalvához tartozó Örvényeshegyen egykor község (Örményes) és pálos kolostor állott. A felvétel az egykori kolostor helyén volt építőanyagokat: téglát és a faragott gótikus köveket ábrázolja. (Mellette Csordás bácsi, Örvényeshegy. 1939.) Göcseji Múzeum

Az örményesi kolostor története 1378-tól ismert hiteles forrásból, amikor az örményesi perjel Eleket elcserélte egy másik birtokért. Az alapítás azonban már korábban történhetett, talán már a 13. század végén. 1378 után a 14. század végéig folyamatosan követhető a kolostor története. 1388-1503 között olyan jelentős birtokadományokkal gyarapodott, hogy a rend egyik legjobban ellátott kolostora lett. Kegyura mindvégig a Kanizsai család volt. Sőt, a Documenta Artis Paulinorum szerint e Boldogasszonyról nevezett örményesi kolostort ez a Kanizsai család is alapította 1378 előtt, első lakói pedig valószínűleg az Elek-Szigete kolostorból települtek át. Más források konkrétan megnevezik az alapítót, amely szerint a kolostort “Kanizsai Miklós tárnokmester, Zala, Vas és Sopron vármegyei főispán alapította 1390 körül a Boldogságos Szűz tiszteletére, a pálos szerzetesek számára.”

Kanizsa területe – amelyhez az örményesi rendház is tartozott később – a 13. század közepétől, amikor a forrásokban felbukkan, nagyrészt két jelentősebb birtokos kezén van. Károly Róbert 1323. évi adományozása révén került az Osl nembeli Lőrinchez, amikor a Kanizsai család alapítójának adta Kanizsaszeg várát és tartozékait. Lőrinc, aki a király pártjára állt, 1319-ben foglalta el a várat Károly Róbert számára. Lőrinc fia, Kanizsai Miklós alapította tehát egyes források szerint az örményesi pálos kolostort. Tudjuk, hogy miután egészségi állapota miatt hivataláról leköszönt, Kanizsára vonult vissza és itt hunyt el 1404 márciusában. Az általa emeltetett örményesi kolostorban lett eltemetve. 

A török kor másfél évszázada elég hosszú volt ahhoz, hogy azok a kolostorok, melyek a végvári rendszer tagjai lettek, szinte kivétel nélkül katonai létesítményekké, várrá alakított kolostorokká váljanak. A Dunántúlon szembetűnően nagy volt a végvári rendszerbe tartozó erődített kolostorok száma (22). Az erődítmények száma egyre nőtt. A legfőbb okát ennek már Acsády Ignác helyesen állapította meg: sajátos viszonyaink között a védekezés leghatásosabb – és egyedül lehetséges – módja a végvárrendszer volt. Mivel az erődítmények többsége éppen a Dunántúlon nem érte el a 16-17. század megkívánta színvonalat, a korszerűsítés, komoly erőddé kiépítés viszont pénzhiány miatt lehetetlen volt, egyedüli megoldásnak az erősségek sűrítése kínálkozott. Ezt pedig legegyszerűbb volt meglevő épületek hevenyészett megépítésével (kolostorok, templomok erődítésével) elérni.

Kanizsai Miklós tárnokmester gótikus sírkövének töredéke az örményesi pálos kolostorból (Lővei Pál felvétele. Forrás: sulinet.hu)

1566 jelentette a török elleni védekezés első korszakának lezáródását a Dél-Dunántúlon. Szigetvárnak, az egyetlen olyan erősségnek eleste, melynek nagyobb török ostrom visszaverésére is lehetett reménye – bizonyítja ezt a sikertelen 1556-os ostroma – eleste új helyzetet teremtett. Jobb híján a Szigetvárnál sokkal gyengébb Kanizsa vált a Dél-Dunántúl katona központjává. Az ehhez kapcsolódó balatoni védővonal néhány kisméretű, elavult hegyivár (Csobánc, Szigliget, Devecser stb.) és a várrá alakított kolostorok (Zalavár, Tihany, Kapornak, Szemenye, Keszthely, Csákány, Segesd, Örményes) együtteséből állt. Egyenként ezek mind gyengék voltak, de összehangolt védekezéssel mégis közel másfélszáz éven át ez a gyenge gát is képes volt feltartóztatni a törököt – még Kanizsa eleste (1600) után is. 1593-tól egy újabb várrá alakított kolostor is erősítette a balatoni védővonalat: az örményesi pálos rendház, ahol 1576-ban még a pálos rend utolsó rendi nagygyűlést tartották. 1593-ból az építményt védő hajdúk számára élelmiszert kérő levél maradt ránk. 

Kisbán Emil rendtörténeti munkája szerint “a jámbor s egyben harcban edzett szerzetesek hamarosan visszatértek ide s már 1593-ban szentpétervári javaik visszaadását, a kolostor épületét védő hajduk számára pedig megfelelő mennyiségű élelmet, a legközelebbi rendi káptalan számára pedig egy hordó bort kértek..” Rupp Jakab Magyarország helyrajzi történetében ugyancsak megemlíti ezt az eseményt: “1593-ból fennmaradt az örményesi szerzeteseknek egy magyar nyelven fogalmazott folyamodása, melyben bizonyos úrhölgynél esedeznek szent-péter-úri régóta a kolostor birtokához tartozó javaikért, úgyszintén a törökök rohanásai ellen megerősbitett kolostort őrző hajdúk számára élelmiszerekért, végre a náluk tartandó káptalant illető egy hordó borért.”

Guzsik Tamás és Fehérváry Rudolf 1977-ben és 1979-ben végzett helyszínszemlét a területen. Ennek eredményeképpen megállapították, hogy az egykori kolostor hagyománya elevenen él a helyi lakosság körében, az idősebbek pedig még embermagasságú romokra is emlékeztek. Az egykori kolostor ezen kőanyagát a községben több ház építésénél is felhasználták. A kolostor helyét mára szintén csak a hagyomány tartja számon, amely a falu utolsó házával szemben levő legelőrészre lokalizálja. Az itt található bozótos hely környezetében nagyobb mélyedés van, mivel innen termeltek ki utoljára köveket a község házainak építéséhez. A vékony termőtalaj alatt több helyen is kitűnik a habarcs- és téglatörmelék. Falmaradvány, illetve falhely már nem ismerhető fel.

Az emlékhely átadása 2017. május 27-én

Az egykori monostor helyén a terület régészeti érintettségének előzetes felmérése történt meg talajradaros vizsgálattal. A mai Zalacsány területén egykor működő örményesi pálos kolostor helyszínén ezután emlékhely kialakítására került sor. Az emlékhely átadása 2017. május 27-én volt. Ezen a napon hagyományteremtő szándékkal szabadtéri szentmisét és egész napos kulturális programot szervezett a zalacsányi Pálos Vendégház, együttműködésben a Magyar Pálos Renddel és Zalacsány Község Önkormányzatával.

Bár a pálos kolostornak nyoma sem maradt, reméljük egyszer mégis sikerül egy ásatás és alapos kutatás nyomán kideríteni, valóban erődítették-e a pálosok egykori békés kolostorát.

Forrás:
Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története, Budapest, 1938.
Guzsik Tamás: A pálos rend építészete a középkori Magyarországon. Budapest, 2003.
Csorba Csaba: Erődített és várrá alakított kolosorok a Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. Somogy megye múltjából – Levéltári évkönyv 5. (Kaposvár, 1974)
Vándor László: A kanizsai vár építési korszakainak kérdései. Zalai Múzeum 4. (Zalaegerszeg, 1992)
palosrend.hu

 




Nagyobb térkép