Rövid rendtörténet
A pálosok rendje, teljes és hagyományos nevén Szent Pál első remete remetéinek rendje (Ordo Eremitarum Sancti Pauli Primi Eremitae – OSPPE) az egyetlen magyar földről származó, pápa által jóváhogyott szerzetesrend. A pálosok névadója Remete Szent Pál (Théba, 228 – Théba, 341), akit a rend szellemi őseként és példaképeként tisztel. Alapítójuk a rendi hagyomány szerint Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.). A pálosok a 14. és 15. században a ferencesek mellett Magyarországon a legelterjedtebb és legnépszerűbb szerzetesrendnek számított.
A pálosok rendje, teljes és hagyományos nevén Szent Pál első remete remetéinek rendje (Ordo Eremitarum Sancti Pauli Primi Eremitae – OSPPE) az egyetlen magyar földről származó, pápa által jóváhogyott szerzetesrend. A pálosok névadója Remete Szent Pál (Théba, 228 – Théba, 341), akit a rend szellemi őseként és példaképeként tisztel. Alapítójuk a rendi hagyomány szerint Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.). A pálosok a 14. és 15. században a ferencesek mellett Magyarországon a legelterjedtebb és legnépszerűbb szerzetesrendnek számított, habár kolostoraik és közösségeik mérete elmaradt tőlük. Kapisztrán Szent János mondása jól jellemezte azt az általános megbecsülést, mely a pálosokat övezte: „Ha szenteket akartok látni, menjetek Nosztrára!” Életstílusukban és liturgiájukban, szervezetükben és tevékenységeikben, így művészeti alkotásaikban is az akkori magyarság igényei, szellemisége jobban tetten érhető, mint más rendek életében, amelyek külföldről származtak vagy szervezeti szinten külföldi befolyás alatt voltak.
A pálosok életideálja a szervezett remeteélet volt. A remeteéletforma a kereszténységgel együttesen jelent meg Európa minden táján, így Magyarországon is. Az elszórtan élő remeték először Szent Benedek rendjéhez, a bencésekhez csatlakoztak. A 11. századtól már a közös szervezetet és életet kívánó remeték új rendeket is létrehoztak. Így jött létre a kamalduliak (1012), a vallombrosiak (1036) és a kartauziak (1084) rendje, amelyek elég erősen őrizték a bencés hagyományokat. Ezek közül a kartauziak a középkor végén öt remeteséggel rendelkeztek Magyarországon. Kettő Szepes vármegyében és három Magyarország belsejében. 1256-ban IV. Sándor pápa a laza szervezetű remeteszövetkezetekből létrehozta Szent Ágoston remetéinek rendjét (Ordo Eremitarum Sancti Augustini: ágostonrendi remeték), amely a középkor végéig a nyugati egyházban elterjedtnek számított. Magyarországon 1262-ben említették őket először. 1526-ban mintegy 26 rendházuk volt, főként városokban. A magyarországi remeték nagyobbik része azonban nem csatlakozott az ágostonrendi remetékhez, mert már valamilyen szabályzattal és szervezettel rendelkeztek.
Másfelől nem városokban és utak mentén telepedtek le,hogy alamizsnából éljenek, hanem a magányt és a remeteséget választva ember nem járta völgyben, csekély birtokból és saját kezük munkájából éltek. Remetetelepeik csaknem kivétel nélkül dombok között vagy középhegységek völgyeiben feküdtek, ritkán az Alföld peremén, a sík vidéken. Formális alapítás nélkül, de a földesúr tudtával telepedtek le. A pálos rend keletkezését egyetlen forrás ismerteti, az 1520-1526 táján Gyöngyösi Gergely pálos szerzetes által írt Vitae fratrum. II. András uralkodása (1205-1235) idején, 1215-ben (valószínűbb azonban, hogy 1225-ben) Bertalan pécsi püspök (1219-1251) a Patacs és Ürög közti hegy tetején Szent Jakab tiszteletére monostort hozott létre az egybegyűjtött remeték számára, és a közelben birtokokat is adott nekik. 1234-ben már oklevél említette Szentjakab remetéit, 1252-ben birtokaik összeírásakor Bertalan püspök adományait is lejegyezték. A püspök egy rövid életszabályt is adott nekik. Eszerint az imádság mellett figyelmet kell fordítaniuk a böjtre, virrasztásra, elmélkedésre, olvasásra, kézi munkára és a példamutatásra.
A rendi hagyomány szerint Özséb (Eusebius) esztergomi kanonok felfigyelt a Pilis hegységben lakó remetékre, akik gyakran felkeresték, és ő is gyakran látogatást tett náluk. 1246-ban lemondott a kanonokságról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Vancsai (Báncsa) István esztergomi érsek (1243-1252) beleegyezésével csatlakozott a Pilis hegyi remetékhez. Legendája szerint egy éjjeli látomásában sok apró láng egy fénynyalábbá olvadt össze, amit úgy értelmezett, hogy egyesítenie kell a szétszórtan élő remetéket. 1250-ben „a hármas barlang közelében, amelyet ő és társai laktak, egy forrásnál” hat remetetársával együtt monostort kezdett építeni. A Szent Keresztről nevezték el (Keresztúr), és ez vált a pálos rend kiindulópontjává. A Komárom-Esztergom megyei Kesztölc község határában, a Klastrompuszta nevű területen állt. A keresztúri monostort rövidesen egyesítette a Pécs melletti Szent Jakab hegyi remetékével. Társai Özsébet választották az első tartományfőnökké.
Özséb szerette volna remeteéletük szabályozására a Szent Ágostonról nevezett regulát elnyerni, és ennek érdekében Veszprém egyházmegyei perjel társaival együtt, 1263-ban IV. Orbán pápához (1261-1264) fordult. A pápa az ügyet Balogh nembeli Szécsi Pál veszprémi püspökhöz (1263-1275) utalta, azt kérve, hogy ha anyagi ellátásuk elegendő, akkor engedélyezze nekik a kért regulát. A püspök 1263-as oklevele szerint azonban nem látta biztosítottnak megélhetésüket. Látta, hogy nincs egységes szabályzatuk, ezért böjt és zsolozsma végzésére adott nekik utasításokat. Csak remetemódra élő testületeknek tekintette őket. A remeteházak mindenütt a megyéspüspök hatásköre alá kerültek, ami a függőség jelének számított. Pál veszprémi püspök elrendelte, hogy Özséb és társai házaik, telepeik számát nem növelhetik, egyházmegyéje területén az általa felsorolt hét helyen (Fülöpsziget, Badacsony, Kőkút, Elek, Szakácsi, Szentjakab, Idegsyt) kívül remeték nem lehetnek.
Pál püspök oklevelének 1291-es kibővített átírásában a pilisi Szent Kereszt monostor található a felsorolás élén, ami központi szerepét mutatja. Mivel a pálosok két káptalanjukat a szentkereszti, helyesebben a keresztúri monostorban tartották, ahol Özséb húsz évig volt perjel és provinciális, szürke kámzsás szentkereszti, azaz keresztúri remetéknek nevezték őket. A rend királyi támogatást először IV. László király (1272-1290 közt uralkodott) személyében kapott. 1291-ben Rád nembeli Benedek veszprémi püspök (1289-1311) és Monoszló nembeli Lodomér esztergomi érsek (1279-1298), 1297-ben pedig András egri püspök (1275-1305) erősítette meg egyházmegyéje területén a remeték szabályait.
1308-ban Gentilis pápai legátus végül engedélyt adott arra, hogy a pálos rend Szent Ágoston szabályát átvehesse, provinciális káptalanra összegyűlhessen, itt intézkedéseket tehessen és saját alkotmányát megszerkeszthesse. Lőrinc generális perjel 1300-ban megkezdte a Szentlőrinc monostor építését a Budai-hegyekben (Budaszentlőrinc). 1309-től Keresztúr helyett már itt került sor az évi általános káptalanra, ahol elkészítették az addig érvényben levő határozatok felhasználásával a rend alkotmányát. Budaszentlőrinc vált a generális perjel és a rend székhelyévé. A rend központjának az ország fővárosához (Budához) való közel helyezése azt mutatja, hogy a pálosok elismertetését az udvar és a világi hatalom részesei valószínűleg határozottabban támogatták, mint a magyar egyházi vezetők. 1327-ben a korábban ferences Jánki László kalocsai érsek (1317-1337) XXII. János pápa (1316-1334) kérését teljesítve összeszámolta a pálos rend tagjait Magyarország határain belül. Szerinte mintegy harminc ház volt, amely 20, 15 vagy 12 barátot megfelelően el tudott tartani.
Megjegyezte ezeken kívül, hogy a hegyek és erdők magányában, különösen az országhatároknál számtalan remete élt egymagában vagy kisebb csoportokban. 1328-ban Károly Róbert király (1308-1342) kérésére XXII. János engedélyezte a pálosoknak Szent Ágoston reguláját, hogy a pálosok olyan generális perjelt válasszanak, aki a vizitáció és a fegyelmezés hatalmát is megkapta, az excommunicatio alól is feloldozhatott. Más kiváltságot is kaptak: nem fizettek saját földjeik után tizedet, az egyházmegyei zsinaton sem kellett megjelenniük. A pálosokat korábban gyakran úgy tekintették, mintha ágostonrendi remeték lettek volna, ágostonos barátoknak nevezték őket (a dokumentumokban fratres heremitate Sancti Augustini-ként is említették őket). 1309-ben így rögzült végül is nevük: Szent Pál Első Remete rendje (Ordo sancti Pauli primi heremite sub regula sancti Augustini).
A pálos rend egyik legnagyobb támogatója I. (Nagy) Lajos volt (1342— 1382), aki nemcsak új monostorokkal gyarapította a rendet (a legnevezetesebb Márianosztra), hanem lehetővé tette lengyelországi megtelepedését is. Kérésére XI. Gergely pápa (1370-1380) a pálos rend tagjait és monostorait kivette a megyéspüspök joghatósága alól és a Szentszék alá rendelte. Nagy Lajos 1381-ben pedig megszerezte a pálosok számára Velencéből Remete Szent Pál földi maradványait. I. Lajos Remete Szent Pált Magyarország társvédőszentjévé is tette. A pálosok ettől fogva az ország leghatalmasabb főurainak támogatását élvezték. Ennek eredményeként monostoraik újjáépültek, birtokaik nőttek és átalakultak. 1341-ben a generális perjel az addigi szürke kámzsa használata helyett fehéret írt elő, hogy így is különbözőek maradjanak a kóborló remetéktől.
A pálos rend külföldön is terjeszkedett. 1340-ben Nicolaus Theutonicus generális perjel tárgyalásának hatására négy német monostor is a pálosokhoz csatlakozott, majd a következő száz évben még további tizenkettő. 1384-ben hozta létre László oppelni herceg, I. Lajos király egykori nádora (13671372), később lengyelországi helytartója a híres czestochowai monostort a Jasna Górán (Fényes Hegyen) (a pálos rend mai központja, Fekete Madonna ikonja által a lengyelek nemzeti szentélye). A német és lengyel tartományok élén a provinciális perjel állt. Kapusi Bálint révén 1454-ben Rómában a Santo Stefano Rotondo templomot kapta meg a rend a pápától a Monte Celion. Nagyszámú gazdasági, valamint a rend magyarországi monostoraira és tagjaira is vonatkozó adatot őrzött meg. A római monostor perjelei közül egyébként többen később a rend generálisai lettek, így például a rendtörténetíró Gyöngyösi Gergely is. A 14. és 15. században a horvát tengerparton, azaz Dalmáciában és Isztriában is létrejöttek pálos monostorok. Két ausztriai alapítás: Rana (1414) és Bécsújhely (1476) is ismert. 1484-ben még a portugálok is átvették a pálos rend szervezetét és reguláit.
A 15. század második felében a pálosok jelentős támogatást kaptak Mátyás királytól (1458-1490), aki az 1470-es években elindított egyházi reformjaiban is szerephez juttatta őket. Ennek hátterében részben a devotio moderna iránti fogékonyságuk, részben az a tény állhatott, hogy a rendi központ Magyarországon volt. Mind Mátyástól, mind később II. Ulászlótól (1490-1526) több, korábban különféle monasztikus rendekhez tartozó monostort kaptak meg. Erre az időszakra tehető a szentlőrinci főmonostor templomának legnagyobb kiépítése és Remete Szent Pál kápolnájának átalakítása is. A 15. század végén a pálosoknak Magyarországon mintegy 80, Horvátországgal együtt 85 monostora működött, Európában pedig még további 30-40 kolostor tartozott hozzá. Az arányok jól mutatják, hogy a rend súlypontja mindvégig Magyarországon maradt.
A pálos rend középkori történetének talán egyik legnagyobb alakja a horvát származású Fráter (anyai nevén Martinuzzi, apai nevén Utjesinovic) György. 1506-ban, mindössze 24 évesen lépett a fehér barátok közé. Tanulmányai elvégzése után a budaszentlőrinci monostorba került. Kiváló képességei miatt Sajóládon perjellé választották. Rendi megbízatásának eleget téve sokat utazott, így került kapcsolatba Szapolyai Jánossal, aki királyként (1526-1540 közt uralkodott) nagyváradi püspökké (1534-1551) és kincstarttóvá tette. Szapolyai halálos ágyán Izabella királynőt és fiát, János Zsigmondot oltalmára bízta. Fráter György nagy szerepet játszott az Erdélyi Fejedelemség megszervezésében. Castaldo császári parancsnok, I. Ferdinánd (1526-1564) beleegyezésével alvinci kastélyában 1551. december 17-én meggyilkoltatta. Halála előtt két hónappal III. Gyula pápa (1550-1555) bíborosi kinevezést adott neki. Fráter György pálos mivoltát mindig büszkén vállalta, püspökként és bíborosként is a pálosok fehér kámzsáját viselte.
A pálos rendet a szerzetesi fegyelem hanyatlása nem fenyegette, de a törökök előrenyomulása és a reformáció terjedése évtizedek alatt monostoraik elnéptelenedéséhez vezetett. A pálosoknak házaik egy jó részét hatalmaskodó és fosztogató főurak miatt kellett elhagyniuk. 1526-ban a török tizenegy pálos monostort fosztott ki és gyújtott fel, a rend központját, a budaszentlőrinci monostort tíz napon át fosztogatták, értékes könyvtárát is elpusztították. A 16. század második felétől kezdve Máriavölgy vált rendi centrummá, a generális perjel székhelyévé. Ide gyűjtötték össze megmaradt okleveleiket és egyéb irataikat, és innen indítottak harcot monostoraik birtokainak visszaszerzéséért. II. József (1780-1790) tevékenysége alapján a pálos rend létét nem tartotta megalapozottnak. 1786. február 7-én a Habsburg Birodalom területén a rendet feloszlatta, eltörölte.
Buda felszabadulását követően tehát, az újjászervezés nehézségeinek megoldása után a Pálos Rend ismét fejlődésnek indult. 1770-ben a Rendet a monasztikus szerzetesrendek közé sorolták. A tudományok és az irodalom területén az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend tagjai jelentős szerepet töltöttek be, köztük a legismertebb költők: Verseghy Ferenc, Ányos Pál és Virág Benedek, akit az irodalomtörténet a magyar Horatiusként emleget. Az újabb virágzást II. József 1786-os feloszlató rendelete tiporta el, amely után csak Lengyelországban maradt meg egy kis mag.
A pálosoknak rend megszüntetése után 150 évig nem sikerült újraéledniük Magyarországon, csak 1934-ben nyílt lehetőség a hazatelepülésre. A rend kibontakozását azonban megakadályozta, hogy a kommunista államhatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. Ekkor hazánkban a pálos szerzetesek száma 38 volt.A tagok toborzása azonban titokban folytatódott egyházmegyés kispapok közül, akikről fogadalmaik után még szemináriumi elöljáróik, sőt püspökük sem tudta, hogy pálos szerzetesek. A rendszerváltozás után 4 kolostorban indulhatott meg ismét a pálos élet, Budapesten, Pécsett, Márianosztrán és Petőfiszálláson. Az újraindulás után negyedszázaddal pedig, 2014 januárja óta az erdélyi Hargitafürdőn is már pálos szerzetesek imádkozzák a zsolozsmát. Napjainkban hazánkon kívül Lengyelországban, Németországban, Olaszországban, Fehér-Oroszországban, Ukrajnában, Horvátországban, Szlovákiában, Csehországban, Belgiumban, Kamerunban, Ausztráliában, a Dél-Afrikai Köztársaságban és az USA-ban, 54 rendházban, kb. 400 szerzetes él.
Forrás:
Bélfenyéri Tamás-János: Fehér barátok a középkori Magyarországon
palosrend.hu
Borítókép:
Saint Paul, „The First Hermit” (1640), by Jusepe de Ribera. Museo del Prado