Szentek, ereklyék, csodák
A szentek teste, testrészei, csontjai, a velük kapcsolatba hozható tárgyak – azaz a szentek ereklyéi – már a kereszténység első századaiban vallásos tiszteletben részesültek, kultuszuk azonban csak a kései antikvitásban, a 3–4. században alakult ki. Az ereklyekultusz kialakulása, elterjedése elmosta a határt élők és holtak, emberi és isteni között, és gyökeresen átalakította a keresztény művészetet, liturgiát és irodalmat…
Szentek, ereklyék,
csodák
A szentek teste, testrészei, csontjai, a velük kapcsolatba hozható tárgyak – azaz a szentek ereklyéi – már a kereszténység első századaiban vallásos tiszteletben részesültek, kultuszuk azonban csak a kései antikvitásban, a 3–4. században alakult ki. Az ereklyekultusz kialakulása, elterjedése elmosta a határt élők és holtak, emberi és isteni között, és gyökeresen átalakította a keresztény művészetet, liturgiát és irodalmat. Azoknak a szent életű férfiaknak és nőknek, akiket szűkebb-tágabb környezetükben haláluk után szentként kezdtek tisztelni, áldásos tevékenysége nem ért véget a sírba tételükkel – a csodák, amelyeknek hírnevüket köszönhették, halálukat követően is folytatódtak. Sírjuknál gyógyíthatatlan betegek nyerték vissza egészségüket, közbenjárásukkal súlyos problémák oldódtak meg.
Noha a pogányok és keresztények között egyaránt voltak olyanok, akiket ellenérzéssel töltött el a holtak nyugalmának megbolygatása, a kultusz egyre terjedt. A 4. században keleten, a barbár támadásokat követően pedig nyugaton is egyre gyakoribbá vált a szentek földi maradványainak kihantolása, majd – másutt, általában védettebb helyen történő – ünnepélyes újratemetése. Az ereklyék iránti növekvő érdeklődés következtében bevett szokássá vált a szentek testének feldarabolása, ajándékozása vagy árusítása, és nem számított ritkaságnak az ereklyelopás sem. A hívek által nagy tiszteletben részesített relikviák méltó elhelyezésére díszes ereklyetartók készültek, az egyre szaporodó számú ereklyék bemutatására pedig a szentély körül kápolnákat alakítottak ki, amelyeket a szentélykörüljárónak nevezett közlekedő folyosón közelíthettek meg a hívek.
A magyar egyházszervezet kiépítése, a kereszténység elterjesztése idején az ereklyekultusz már több évszázados múltra tekintett vissza, és elválaszthatatlan része volt a keresztény kultúrának. I. István (997–1038) nem csupán a magyar egyházi szervezet alapjait rakta le, de a vallásgyakorlás egyéb megnyilvánulási formáit is igyekezett meghonosítani: kolostorokat alapított, biztonságossá tette az országon áthaladó jeruzsálemi zarándokutat, a magyar zarándokok számára pedig külföldön több helyen is zarándokházat alapított. Természetes, hogy a szentek földi maradványaiban egyelőre szűkölködő országba, elsősorban az általa alapított egyházak számára igyekezett ereklyéket is szerezni. Azonban a magyarországi egyházak többségében nem – vagy nem csak – hazai szentek ereklyéit őrizték. Ezek az ereklyék különböző úton – vásárlással, ajándékként, cserével – jutottak az országba. Így volt ez még Nagy Lajos király idejében is. 1378-ban Velence elfoglalta a magyar király uralma alá tartozó adriai városokat, amely egy újabb háború kitöréséhez vezetett. A rendtörténet szerint Lajos király lepraszerű betegsége miatt nem vett részt a hadjáratban, és romló testi egészsége miatt Nosztrán tartózkodása alatt kijelentette a pálosoknak, hogy ha a „Mindenható Isten Remete Szent Pál érdemeiért a velenceiek fölött győzelemre segíti, akkor ennek a szentnek a testét nekik a velenceiektől megszerzi.”
Remete Szent Pál sírkápolnájának romja Budaszentlőrincen, a pálosok volt főkolostorában
A király kijelentése beteljesedett: A 4. században élt remete földi maradványai az 1381-ben Nagy Lajos király és itáliai szövetségesei által Velencével kötött torinói békeszerződés eredményeként kerültek a magyar uralkodó birtokába. Az áthelyezés a szerződés ellenére igényelt némi körültekintést. Ahogy a középkorvégi Érdy-kódex szövege a történtek emlékét megőrizte, „pécsi Bálint pispek és zágrábi Pál pispek egy éjjel nagy csendességgel, hogy a köznép reájok ne rohanna érötte, miért nagy böcsölettel tartják vala, hozák Szent Pálnak testét két aprószentöknek testivel Magyarországban, Budának fényes királyi városában”. A Velencéből szinte titokban kicsempészett relikvia előbb a budai várkápolnába került, innen ünnepélyes körülmények között vitték a pálosok budaszentlőrinci kolostorába. A szent teste azonban ekkor még nem volt teljes. Fejereklyéjét Csehországban, Karlstein várában őrizték, ahonnan közel másfél évszázaddal később, 1522-ben a cseh és magyar királyi címet egyaránt viselő II. Lajos (1516–26) szerezte meg. Az ereklyét nem volt egyszerű előkeríteni, a csehek ugyanis hamis felirattal látták el: a takarón olvasható szöveg szerint a koponya Szent Anasztázia feje volt. A király azonban, némi segítséggel, megtalálta, amit keresett. Nagy áhítattal Magyarországra szállíttatta, és pünkösd másnapján körmenettel vitte Budaszentlőrincre. A rendkívüli eseményen természetesen csodák is történtek: Bebek Imre fehérvári prépost, aki fedetlen fővel, gyalog, gyertyával kezében részt vett a körmeneten, a szent segítségének köszönhetően megszabadult az őt régóta gyötrő fogfájástól…
A csodákról könyv is született, leghíresebb és legértékesebb fennmaradt forrásunk Hadnagy Bálint 15-16. században élt székely származú pálos rendi szerzetes volt, a rend történetírója és asztrológus. Vita divi Pauli priori heremite című könyve, melynek első kiadása Krakkóban 1507-ben, második kiadása Velencében jelent meg 1511-ben. Jelenleg az utóbbit ismerjük, az 1507-es kiadvány ezidáig nem került elő. Hadnagy Bálint Translacio sancti Pauli című műve a Vita divi Pauli priori heremite egyik részeként került kinyomtatásra, amelyben Remete Szent Pál tetemeinek Egyiptomból Konstantinápolyba, innen 1240-ben Velencébe és innen 1381-ben Budára átvitelét, itt a budai királyi kápolnában, majd a Pálos rend budaszentlőrinci kolostorában helyezését írja le és a budaszentlőrinci kolostorban történt csodás gyógyulások jegyzőkönyvét (mirákulumok) ismerteti. Ezek közül négy eset történt a szent remetének budai sírjánál. Két gyermeket súlyos betegen hoztak oda szüleik és fel gyógyulva vittek haza. Egy pesti süket tanuló hirtelen hallását nyerte ott vissza. A szent ereklye őre mérges kígyómarás következményeitől szabadult meg a Remete Szent Pál koporsóját fedő üveglap érintésénél. Szent Pál ereklyéjének a budaszentlőrinci pálos főkolostorban kápolnát emeltek. A török pusztítás miatt Remete Szent Pál ereklyéjét Trencsén (Trenčín) várába menekítették, ahol egy tűzvész során végképp eggyé vált a magyar földdel.
A török uralom alól felszabadított Székesfehérváron a jezsuiták telepedtek le és a régi mecset helyén felépítették templomukat. A rend feloszlatása után, 1776 végén a pálosok kapták meg a rendházat. Itt is őriznek ereklyét. A templomkapun belépve a kórus alatti előtérbe jutunk. Jobbra és balra is egy-egy rokokó stílusú kovácsoltvas ráccsal elzárt kápolna található. Mindkettő kápolna az ifjúság védszentjéé. A jobb oldali Szent Alajosé, balra pedig Szent Imréé. Itt helyezték el üvegkoporsóban Szent Candid vértanú ereklyéit is, amely egy teljes csontváz, Vanossi Antal Rómában kapta ajándékba a tusculani püspöktől. Az ereklye díszítését a budai apácák készítették.
Sziklatemplom, Thébai kápolna
A budapesti Sziklatemplomban két ereklyét is őriznek, érdekességként hat, hogy Remete Szent Pál ereklyéje az egyik. Amikor 1381. október 4-én éjszaka ugyanis Velencéből átszállították Szent Pál testét Budára, néhány csont Velencében maradt ereklyeként. 1999-ben ebből küldött egy-egy darabot a velencei pátriárka a budapesti pálos kolostornak, és a lengyel pálos atyáknak, amit a Sziklatemplomban helyeztek el. A templom szentségháza, tabernákuluma a thot-hegyi kopt szentély méretazonos fotómásolata, mely fölött a figyelmes szemlélő megtalálhatja Remete Szent Pál csontereklyéjét. (Az itt és a templom többi részein lévő kovácsoltvas díszítések Pölöskei József ötvösművész munkája.) A főoltárral szemben állva, a bal oldali boltíves nyílás mögött Szent Gellért domborművét láthatjuk. Az oltárban Szent Gellért ereklyéjét láthatjuk.
“A hit ereje az egyetlen valóságos hatalom.” (Lewis Gannet)
Forrás:
Csukovits Enikő: Magyar ereklyék. História 2000/8.
Kisbán Emil: A magyar Pálosrend története 1938.